Divatos ruha a Holdra…

Az űrutazás megtervezése során a ruhakérdés megoldása sem volt egyszerű. Az űrben használatos ruháknak egyszerre kell több, egymással nehezen összeegyeztethető feltételt teljesíteni.

Az első a nyomás. A világűrben, és a Hold felszínén is légüres tér van, tehát nulla a légnyomás. Az közismert, hogy kisebb nyomáson, alacsonyabb hőmérsékleten forr a víz, és ennek következménye, hogy ha az emberi test légüres térbe – vagyis vákuumba – kerülne, akkor a szövetekben levő 36 C° hőmérsékletű víz egyszerűen elforrna…

A ruhának tehát meg kell tartania a nyomást, erre pedig valamilyen gumírozott szövet megfelel. Azonban a ruhának a test vonalait is követnie kell, az űrhajós nem fúvódhat fel, mint egy Micheline-baba, hiszen akkor nem tudna mozogni. Ezt úgy sikerült megoldani, hogy a lábszár, a derék, a kar egyenes csövekből állt, amelyek harmonikaszerű gumis csatlakozásokkal kapcsolódtak össze.

Egy ilyen ruhával pályázott 1962-ben, az Apollo program kezdetén, a NASA által meghirdetett pályázatra az International Latex Company (ILC) nevű cég. Egyértelműen az ILC készítette a legígéretesebb ruhát, azonban a cégnek semmilyen űrkutatási tapasztalata nem volt: korábban alakformáló női fehérneműt gyártottak. A NASA nem bízott az ismeretlen cégben, ezért a ruha kifejlesztésére az ILC mellett megbízott egy ismert mérnökcéget, a Hamilton Standard-ot, hogy együtt fejlesszék ki az űrruhát.

A két vállalat kultúrája nagyon különbözött, ezért a fejlesztés nagyon nehezen haladt. A Hamilton úgy érezte, hogy ő a főnök, így olyan részletekbe is beleavatkozott, amelyekhez nem értett eléggé.

Apró sikerek történtek, főleg az életfenntartó rendszert sikerült optimalizálni. Ennek egyik ötletes megoldása, hogy a kilélegzett levegőből lítium szűrőkkel kiszedik a szén-dioxidot, az elfogyott oxigént pótolják, és ezt lélegezheti be újra az űrhajós. Ezzel a módszerrel a szükséges oxigén tömegét az ötödével lehetett csökkenteni.

Mivel a ruha nem engedte át a nedvességet, az izzadtság a ruhán belül és a sisak belső részén is lecsapódott, és az űrhajós nem látott ki. Rájöttek, hogy semmilyen körülmények között nem szabad a testet izzadni hagyni, és ezt úgy oldották meg, hogy az egész testet befedő fehérneműhöz műanyagcsöveket rögzítettek, amelyek egyenletesen befedték a testet, és ezekben a csövekben elkezdték keringetni a hűtőfolyadékot, így a kellemesen hűtött test nem izzadt. Ez a „légkondicionálás” olyan sikeres lett, hogy a mai napig ezt használják.

A részsikerek ellenére a NASA elégedetlen volt, és 1965-ben új tendert írtak ki. Ezen az ILC és a Hamilton Standard külön indultak. Egyértelműen az ILC ruhája volt a legjobb, viszont a Hamilton készítette a legjobb életfenntartó rendszert. A továbbiakban a két cég már sokkal sikeresebben dolgozott együtt, egymást partnerként elfogadva.

Az Apollo-1 fellövése előtt, az egyik földi próbán tűz ütött ki, és a lángra lobbanó kabinban meghalt a három asztronauta. A baleset után a NASA előírta, hogy a ruházat külső rétege tűzálló anyagból kell, hogy készüljön. Az egész országot átkutatták, hogy megfelelő anyagot találjanak. Végül megtalálták a megoldást: a teflonnal bevont üvegszál rostokból szőtt szövetet. Ez az anyag egyszerre volt ellenálló, hajlékony és tűzálló, és végül ebből készült az Apollo űrhajósok ruhája.

A szakemberek, akik az űrruhán dolgoztak, végig izgulták az első holdra szállást, hogy vajon minden rendben lesz-e az űrruhákkal; és csak akkor könnyebbültek meg, amikor az asztronauták végre visszaszálltak a holdkompba, és ott biztonságban levetették a ruhákat…