Egy kiló arany 13000 forintért?

A papírpénzek szomorú sorsa – egy történelemi visszatekintés a gyengülő forint árnyékában

A gyengülő forintról és talán a közelgő Halottak napjáról villant belém, hogy valójában papírpénz* és az őket használó/istenítő/gyűlölő emberek sorsa kísértetiesen hasonló: idővel elveszítik vitalitásuk nagy részét és elenyésznek.

Mikor is lehetne ideálisabb időpont egy kis történelmi visszatekintésre, mint mostanság, mikor nap, mint nap tanúja vagyok a forint lassú, de folyamatos leértékelődésének (ami iránt érzett szomorúságomat érthetetlen módon a jegybank rekordméretű nyeresége sem tudja ellensúlyozni) és közben arról gondolkozom folyamatosan, hogy a gazdaságba öntött hatalmas jegybanki pénzek képesek-e hosszú távon megtörni a gazdag országokban tapasztalható évtizedes deflációs tendenciákat?

Magyarország történelmének sokadik fizetőeszköze, a forint jelenleg a 75. évében jár. A nemzeti bank II. Világháború során német csapatok által elhurcolt aranykészletét az amerikaiak 1946 augusztusában adták vissza. Nyilván nem véletlen, hogy ez az időpont egyben minden idők egyik legnagyobb hiperinflációját lezáró új fizetőeszköz bevezetésének időpontja.

Az új fizetőeszköz iránti bizalmat kezdetben az aranyfedezet biztosította. Az egykori átváltási arány nagy segítségünkre van abban, hogy a forint fokozatos elértéktelenedésének mértékét érzékelhessük.

Születésekor egy forint hivatalosan 0,075757 grammot nyomott, azaz egy kiló arany 1946-ban 13.210 forintba került. Ma ennyi nemesfémért hozzávetőlegesen 19.000.000 forintot kell fizetnünk. Ezt azt jelenti, hogy az arany ára forintban háromnegyed évszázad alatt közel 1500-szorosára emelkedett, így a forint eredeti vásárlóértéke mára kevesebb, mint egy ezrelékére zsugorodott, lényegében eltűnt.

A leírt folyamat természetesen nemcsak a forintra, hanem minden papírpénzre jellemző. A forint leértékelődése például az 1946-os 8,5 USD/HUF devizaárfolyam harminchatszorosára emelkedése és az arany dollárban mért árának ötvenötszöröződésének eredője. Az arany 1947-ben érvényes 34,71 dolláros árfolyama mára 1900 dollárra emelkedett.

Látjuk, hogy akárcsak az embereknél, a devizáknál is idővel minden devitalizálódik, de a folyamat mindenkinél más sebességgel megy végbe.

A következő évtizedek dilemmája, hogy az emberiség képes lesz-e drasztikusan lelassítani (akár nullára) az öregedés folyamatát? Ugyanezt a kérdést a jegybankárok úgy tennék fel: képesek leszünk-e megakasztani a devizák elértéktelenedésének kőbe vésettnek tűnő gyakorlatát? A különbség csak annyi, hogy míg az első kérdésre adott választ rengetegen kutatják, a második megoldásában egyetlen jegybank sem érdekelt. Mint látjuk, utóbbinak meg is lett az eredménye…

 

*Az egyszerűbb megfogalmazás érdekében a “papírpénz” alatt a nemesfém fedezettel nem bíró devizákat értem.