Egy ötlet, hogy hogyan csináljunk a Holdból rádiótávcsövet

Most, a járványügyben elrendelt társadalmi távolságtartás idején igazán ráérnek új ötleteket kidolgozni az Amerikai Űrügynökségnél is. A Jet Propulsory Laboratory egyik munkatársa, Saptarshi Bandyopadhyay állt elő azzal az ötlettel, hogy építsenek fel a Holdon egy rádiótávcsövet.
A rádiótávcső egy hatalmas parabolaantenna, amit az égbolt felé irányítanak, és a világűr távoli pontjairól érkező rádiójeleket észleli. Vannak olyan távoli objektumok az égbolton, amik alig láthatóak, vagyis csak kevés látható fényt bocsájtanak ki, mégis erős rádiójeleket küldenek, ilyenek például a rádiógalaxisok.  Ahhoz, hogy a csillagászok megérthessék az ezekben a távoli objektumokban lejátszódó folyamatokat, különféle hullámhosszú elektromágneses jelek együttes észlelése szükséges, például a látható fényé és a rádiójeleké.
A csillagászati műszerek egy része az utóbbi évtizedekben az űrbe költözött. Ezek a Hubble, a Compton és a Spitzer űrteleszkópok, amelyek a látható, a gamma és az infravörös fénytartományokban végeznek megfigyeléseket. Ezek a távcsövek azért tudnak sokkal jobb felbontású felvételeket készíteni, mint a földi távcsövek, mert nem kell, hogy „keresztülnézzenek” a légkörön.  A légkör zavaró hatását mi is tapasztalhatjuk, amikor egy forró nyári napon a látóhatáron levő tárgyak vibrálva látszódnak a talajról felszálló forró levegő változó törésmutatója miatt. Ezt a jelenséget, amit a levegő turbulens áramlása okoz, szcintillációnak nevezik a csillagászok. Ez a jelenség sajnos minden földi csillagászati megfigyelést megzavar. A rádiótávcsövek méréseit a Föld felső légkörében, az ionoszférában lejátszódó jelenségek zavarják meg olyannyira, hogy az ionoszféra bizonyos hullámhossztartományokban nem is engedi át a rádiójeleket.
Akkor miért nem készítenek rádiótávcsöves műholdakat? Azért mert a rádiótávcsövek túlságosan nagyok. A rádiótávcső érzékenységét a parabolaantenna mérete határozza meg, ezért hatalmas parabolaantennákat kellene Föld körüli pályán pontosan mozgatni, ami nagyon nehezen lenne megoldható.
Saptarshi Bandyopadhyay ötletének a lényege az, hogy egy nagy holdi kráterbe kellene építeni egy hatalmas rádióteleszkópot. Az antenna rádiójel visszaverő felületét nem egy erős fémváz tartaná az amerikai tudós elképzelése szerint, hanem a kráter peremének egyes pontjairól a kráteren keresztülvezetett kábelek. Ezek a kábelek feltételezése szerint elegendőek lennének a pontos rögzítésre, hiszen a Holdon nincsen szél, ami belekaphatna az antennába.  A kráter peremén, a kábelek rögzítési pontjain a kábel megfeszítésével vagy megeresztésével az antenna irányítását is meg lehetne megvalósítani, vagyis szabályozni lehetne, hogy az univerzum melyik szegletét vizsgálja a távcső. Amennyiben az antennát a Hold túlsó oldalán építik fel, úgy a Földről jövő rádiójelek egyáltalán nem zavarhatnák a méréseket. (Ezáltal biztosak lehetünk abban, hogy nem valamilyen ember alkotta rádiójel forrást észlelünk.)
Most még csak a tervek kidolgozásánál tartanak. A részletek alapos megtervezése során derül majd ki, hogy mennyi anyagra és mennyi munkára lenne szükség a távcső felépítéséhez. Az szinte biztos, hogy az összeszereléshez emberi erőforrás szükséges, tehát újabb utasokat szállító Holdküldetés(ek) kell(enek). De az igazán nagy feladatnak a szükséges felszerelések és alapanyagok Holdra történő eljuttatása tűnik. Teherforgalom eddig ugyanis nem volt még a Föld és Hold között! Mindenesetre izgatottan várjuk a „megvalósíthatósági tanulmány” kidolgozás alatt álló részleteit.