Élet vs. Élet?

Élesen kifakad a vírus okán továbbra is életben tartott gazdasági és egyéb korlátozások ellen a Németország politikai fenegyerekeként számontartott tübingeni főpolgármester, Boris Palmer. Nemcsak tartományi, baden-württembergi szinten, hanem országosan is a német politikai közélet azon kevés illusztris képviselője közé tartozik, akik csak és kizárólag rizikócsoportokra nézve tartják fontosnak a speciális védelmet. Tehát – mint Palmer most is hangsúlyozza – az öregeket, súlyos betegeket minden eszközzel védeni kell, de ez nem akadályozhatja a társadalom többségét abban, hogy a munkához és azon keresztül az élet „megéléséhez” való jogát gyakorolhassa. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyre rettenetesebb gazdasági károk, amiket az elmúlt két hónap karantén-rezsimje okozott, emberéletek százmillióit sodorja közvetett, részben közvetlen veszélybe.

Zentai Péter: Nem kizárt, hogy mire ez az interjú megjelenik, Önt már kizárták Zöldek pártjából. Egyébként – mielőtt hírét vettem, hogy Berlinben felmerült a pártból való eltávolításának javaslata – eleve azt terveztem, hogy mindenképpen feszegetni fogom: vajon a járvány közepette, miért áll a német nagyipari érdekek, az ipari termelés azonnal újrakezdésének szószólójává éppenséggel egy zöldpárti német politikus. Tehát miért?

(az interjú elkészültét követően, május 4-én, kedd este végül is a Zöldek Pártjának országos vezetése döntött: megvon minden támogatást Boris Palmertől, a legközelebbi választásokon interjúalanyunk nem indulhat a Zöldek jelöltjeként semmilyen posztért sem. Párttagságát lényegében felfüggesztették).

Boris Palmer: Az egész nemzetgazdaság újraindításáért emelek szót. A Zöldek pártja sosem volt a gazdasági élet kerékkötője. A pártom tagjainak egy részében azért fogant meg, hogy kizárásomat követeljék, mert azt találtam mondani, hogy tíz-és százmilliók egzisztenciáját tesszük kockára csak azért, hogy megmentsünk olyan súlyos beteg embereket, akik fél éven belül amúgy is meghalnának….

Brutálisan, igazságtalanul hangzik, nagyon félreérthető. Olyan, mintha azt mondaná, hogy „hulljon csak a férgese”, a „vénekért nem kár…”. És ezt a hozzáállást ugyebár a világban náci alapvetésnek tartják, ennél fogva a német politikai elitnek, pláne saját pártjának kötelessége tiltakozni az Ön szavai ellen.

Tudnivaló, hogy elismertem, hogy nagyon-nagyon szerencsétlenül fejeztem ki magam. Azóta pedig újra és újra elmondtam nemcsak én, hanem sok nagy tekintélyű német politikus, közéleti személyiség is, hogy a demokratikus, liberális német társadalom – az alkotmány első bekezdése is erről szól – az emberi élet méltóságát helyezi mindenek elé. Aztán következik az a bekezdés, amely arról szól, hogy mindenkinek joga van az élethez.

Valóban azt mondtam tehát, amit Ön idézett, de azt konkrétan visszavontam és elnézést kértem amiatt. De maga a szövegkörnyezet, amelynek keretében a mondat elhangzott, az egyre nyilvánvalóbban igazságon alapul.  Mégpedig azon az igazságon, hogy ha ebben az országban, vagy bárhol másutt a világon, mindenkire- potenciális, erősen valószínűsíthető fertőzöttre, súlyos betegre és életerős fiatalra, dolgozóra, tanulóra, kisgyerekre – tehát mindenkire – egyformán kötelezőek a korlátozások, akkor azzal jóvátehetetlen károkat okozunk a jövőnek, a jövő generációinak. Nem összehasonlíthatóan több emberélet kioltásához járulunk hozzá, mint amennyit ilyen – egyébként az alkotmányunkba ütköző – intézkedések révén megmenthetünk.

Csak Németországban a tömeges munkanélküliség tudatos elengedése, tízmilliók bérének drasztikus csökkentése, az ország költségvetésének hosszú távú eladósítása, a világgazdasági ellátási láncok szétszakítása okán százmilliók éhezésre ítélése – nos mindez azt sejteti, hogy nem nevezhetőek egyszerűen populista demagógoknak azok, akik a lehető legélesebben bírálják azokat az eszközöket, módszereket, amelyeket egyebek között a német szövetségi kormány alkalmaz a vírus ellen. Jómagam merem állítani, hogy a legfejlettebb országokon belüli rendkívüli vagyonvesztéshez vezető szélsőséges korlátozások, a vezető nemzetgazdaságok tudatos gyengítése   – láncreakciójukat tekintve – így vagy úgy hozzá fognak járulni sokmilliónyi afrikai kisgyerek éhhalálához.

Nincs rá bizonyítéka, hogy a járvány nem fog terebélyesedni és milliókat megölni, ha csak úgy szabadon engedik hirtelen a gazdaságot.

Németországban és a világ többi részén szinte csak súlyosan beteg, nagyon rossz állapotban lévő idősek haltak meg.

Boris Johnson példának okáért – legalábbis tudomásunk szerint – sem súlyos betegnek, sem öregnek nem volt nevezhető, mielőtt elkapta a vírust.

Nincs olyan, hogy nincsenek kivételek. Az influenza nyomán – minden évben – milliók halnak meg világszerte. Többségük sérülékeny állapotú ember, de mindig akad világszerte jó pár ezer kivétel.

Ön szerint az influenza és a Covid19 egyformán veszélyes, vagy ha úgy tetszik: egyformán veszélytelen?

Csak példákat hoztam fel mondandóm alátámasztásául. Az Covid19 nyomán tízszer nagyobb a halálozás bekövetkeztének valószínűsége, mint a szokásos influenza nyomán. 

Tisztázzunk valamit! Nem relativizálni, kisebbíteni akarom a Covid19 okozta népegészségügyi dráma jelentőségét. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok következményével nem vagyunk tisztában, nem ismerjük átfogóan a természetét e vírusnak. Igenis azt mondom, hogy alapvetően, az elején minden szükséges volt, amit a szövetségi kormány a megfékezésért, a visszaszorításért tett.  Csakhogy hetek óta tisztába kerültünk kardinális alapvetésekkel, amelyek mentén simán fel lehetett volna és fel is kellett volna szabadítani a gazdaságot.

Nevezetesen:

  1. a vírus összehasonlíthatatlanul veszélyesebb a súlyos betegekre, mint a főként fiatalabb, mindenesetre életerősebb emberekre, vagyis a társadalom többségére. A világban átlagosan a súlyos betegek mintegy 85 százaléka nagyon idős, rossz egészségi állapotban lévő ember.
  2. a vírust nemhogy heteken, hónapokon, de vélhetőleg éveken át még nem fogjuk tudni megsemmisíteni. Az ellenanyag, az oltás realitássá válása ismeretlen hosszúságú időt vesz igénybe.
  3. ha nem vesszük mindezt tudomásul, akkor feladtuk magunkat, mindannyian – átvitt értelemben – halálra ítéltettünk.

Mit kellett volna csinálni, mit kellene akár most is másként csinálni?

Csak és kizárólag a sebezhetőkre, a veszélyeztetettekre fókuszálni. Csak őket védeni, őket segíteni, hogy egyrészt ne érezzék magukat kitaszítottaknak, másrészt mégis saját érdekükben elkülönítettek legyenek. Mindenki más pedig dönthessen a saját sorsának alakításáról és ezt a politikának hagynia, sőt segítenie kell. Ha az egyén bizonytalan, ha félelmei vannak, akkor pedig senki se akadályozza abban, hogy önként karantént építsen ki maga körül. De aki bizonyíthatóan életerős, aki dolgozni akar, gyerekek, akiknek mindennapi életét és jövőjének építését meghatározza az iskolai, az óvodai környezet, a szülők, akik munkájukat csak akkor képesek ellátni, akkor tudják magukat kibontakoztatni, ha dolgozhatnak, – nos, azok mindent, de mindent csinálhassanak úgy, ahogy a vírus kitörése előtt csináltak. Ennek nemzet-és világgazdasági jelentőségét már nem is merem szóba hozni, mert akkor azzal vádolhatnak, hogy a pénzt és a pénzcsinálást akarom valójában az emberi élet fölé helyezni.

Ami ugyebár hazugság lenne…

A legteljesebb mértékben. A természeti környezet, a gazdasági környezet, az iskolai környezet stabilitása ad erőt az embernek ahhoz, hogy élni tudjon, hogy akarjon is élni, hogy mindent megtegyen az egészségéért. De ott tartunk sok európai országban, hogy súlyos betegségek kezelését, gyógyítását lebénította a szinte „hadigazdálkodásra” átállított társadalmi, konkrétan kórházi-klinikai környezet.

Svédországban csinálták jól?

Szerintem igen. De minden országban szert tettek sajátságos tapasztalatokra. Ez így van és így volt jó, mert ennek okán egyfajta verseny alakul ki a különböző modellek, módszerek között és ezt utólag tudományosan fel lehet majd dolgozni. A svédek ügykezelése azért lényeges a számomra, mert arra fókuszáltak, hogy fennmaradjon a demokratikus, nyitott társadalom rendszere, azt ne érje olyan kár, amellyel autoriter vezetők visszaélhetnek, ha nem most, akkor a jövőben. A svédeknél felnőttként kezelték a polgárokat, a fiatalokat és az időseket egyaránt. Rizikócsoportok között igyekeztek különbséget tenni a vírus terjedése elleni küzdelemben és eközben nem kerültek olyan helyzetbe, amilyenbe mi kergetjük magunkat: tudniillik a karantén szisztémát előbb utóbb megelégeli a polgár, egyesek ki akarnak törni, mások ez ellen törnek lándzsát, majd kialakul, ahogy nálunk már látszanak ennek jelei, egy társadalmi konfliktus. Egyre élesebb, brutálisabb a kisemberek nyelve, a következmények rontják a társadalomnak a demokratikus intézményekbe vetett bizalmát.

Avval csinálunk rosszat, hogy továbbra is mindenkit egy kalap alá veszünk a vírus elleni harc jegyében. 

Mert minden emberélet egyformán fontos, mindenkit fenyeget a vírus.

Ahogy mindenkit fenyeget, hogy közlekedési baleset áldozatává válik, ha kimegy az utcára. Ráadásul sokkal nagyobb veszély. Igenis összevethető a két dolog, amennyiben a vírus kockázatához ugyanúgy – akaratunktól függetlenül – hozzá kell szoknunk, mint a balesetek bekövetkeztének kockázatához. A balesetek megakadályozása végett nem zárjuk le a nemzetgazdaságot, mondván, nem engedhetjük meg, hogy akárcsak egyetlen ember is teljesen értelmetlen halált szenvedjen egy ilyen kódolható baj következtében. A józan válasz erre a dilemmára, hogy mind biztonságosabbá tesszük a közlekedést, ennek érdekében zajlanak technológiai fejlesztések és születnek biztonsági szabályozások. Ezen és minden egyéb majdani vírus fertőzés hatásainak tompítása végett tudományos-technológiai fejlesztéssel és az ember szabadságjogait nem tipró jogszabályokkal kell küzdeni. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, nem leállítani kell az embert, hanem segíteni abban, hogy tanulhasson, alkothasson gátak nélkül.