Európa két (vagy három?) tűz között

A történelem arra tanít, hogy a Nyugatot edzik, újjáélesztik, erősítik, a központosított rendszereket viszont tönkreteszik az igazán nagy megpróbáltatások, az olyanok, mint amilyennek ma az egész világ ki van téve. Egyebek között így válaszol a European Council of Foreign Relations nevű nagy amerikai-európai agytröszt egyik vezetője, a Kína specialista Andrew Small arra, hogy sikerülhet-e Kínának és Oroszországnak valamiképpen, esetleg együttes erővel összezúznia az Európai Uniót. Szerinte, noha kétségtelenül érzékelhető, hogy Európa két tűz közé került Kína és az Egyesült Államok között, mégis a végén az európaiak az amerikaiakkal fognak össze Kínával és részben Oroszországgal szemben – a vírusjárvány okozta nemzetközi gazdasági válság, valamint az új keletű amerikai belső válság fejleményei ebbe az irányba mutatnak.

Zentai Péter: Lehetséges-e, hogy Oroszország és Kína titkon kooperál egymással a Nyugat gyengítése érdekében? Mindkét államkapitalista, autoriter rendszer elvégre egyre nyilvánvalóbban igyekszik azzal bizonyítani saját fölényét, „magasabbrendűségét”, hogy dekadensnek, lassacskán életképtelennek prezentálja Amerikát és Európát.

Andrew Small: Alkalom szüli a tolvajt. Inkább ez az örök népi bölcsesség húzódik meg a – mi elemzéseink szerint – az orosz és a kínai beavatkozások mögött. Szervezett kooperációjukról nincs semmiféle bizonyítékunk.  Az viszont bizonyos, hogy az utóbbi húsz évben egyre gyakrabban és egyre mélyebb gazdasági, társadalmi, pénzügyi, a korábbi észak-atlanti egységet alaposan kikezdő kríziseket él meg a nyugati világ. Csakhogy ezt nem külső erők generálják.

Mindezek Kína és Oroszország és más homályos rendszerek, országok intervenciói nélkül is szükségszerűen bekövetkező rendkívüli problémák.

Egyébként olyan igazságtalanságokról, reformhalogatásokról, környezeti és demográfiai problémákról van szó, amelyek Oroszországot, Kínát szintén sújtják, nem kevésbé, mint a nyugati országokat. Mégis világszerte csak nekik, a kínaiaknak és az oroszoknak sikerül úgy eladni magukat, mintha – a Nyugat haldoklása közepette – ők bezzeg makkegészségesek, sőt egyre erősebbek, stabilabbak lennének. A nyugati, főként a kelet-közép-európai közvélemény nem csekély része ezt be is veszi.

Mert az alkalom szüli a tolvajt. A rendszereik – nem egyformán, más-és más jellegzetességekkel – zártak. A zárt rendszer azt jelenti, hogy a teljes néptájékoztatást kisajátítja a politikai hatalom. Az információs monopólium az, amely tematizál, amely megszabja, irányítja, hogy miről legyen és miről ne legyen szó a saját országon, társadalmon belül. Időközben azonban az új információs technológiák, melyeket a nyitott országokban fejlesztettek ki, még nyitottabbá tették ezeket a társadalmakat. A zárt országok a globalizáció szabadságával visszaélve, simán, akadálytalanul kisajátíthatták ezeket a technológiákat és a nyitott, a nyugati, szabad országok közvéleménye ellen fordították őket. Megtehetik, ezért meg is teszik, hogy központi költségvetési tételekből finanszírozzanak a hackertámadásokat éppúgy, mint az álhír gyárakat, amelyek termékei exportálódnak a világ minden kiszemelt szegletébe. Némelykor egyes országok belső fejleményeire, máskor az egész világ kihívásaira fókuszálva, de mindig szisztematikusan, konstruáltan a Nyugat „impotens” voltának leleplezését vagy egy-egy politikai erő, politikus, várható politikai-gazdasági lépés lejáratását vagy éppen építését, segítését szolgálandó.

Ez Kínának és Oroszországnak a közös érdeke. Ebből következtetek arra, hogy céljaikat összehangoltan hatékonyabban képesek elérni, mint egymástól elkülönítetten.

Ezzel kapcsolatosan hosszú éveken át Nyugaton azok alkották a többséget, akik kétségbe vonták ilyesfajta orosz-kínai összjáték realitását. Magamat is beleértve drámai különbségeket észleltünk orosz és kínai érdekek között. Elvégre Kína minden objektív sikere a globalizációhoz kapcsolódik, mármost ebből kiindulva alaptalannak tűnik feltételezni, hogy a kínaiak a globalizációban ugyancsak érdekelt és számukra meghatározó piacokat jelentő nyugati országok ellen folytasson propagandát. Míg Oroszország tényleg, bizonyíthatóan mindent megtett az Európai Unió gyengítéséért, hackerei és a szociális média révén beavatkozott a balti uniós tagállamok belügyeibe éppúgy, mint Olaszországban, Franciaországban, Németországban és Skandináviában. Homályos, soha nyilvánosságra nem került pénzügyi-gazdasági alkukat kötött külön-külön, személyekre szabva magyar, szlovák, cseh, szerb politikusokkal.

Ezzel szemben Kína számára objektíve lényeges az EU egyben maradása, nem véletlen, hogy nem is támogatta a Brexitet. Nem úgy, mint az oroszok! A nagy pénzügyi-gazdasági válságot követően a kínaiak államkötvény felvásárlásokkal segítették a bajban lévő dél-európai országokat, Portugáliában az energia ipart, Görögországban a szintén egzisztenciális jelentőséggel bíró kikötői, tengeri szállítási infrastruktúra megmentéséhez járultak hozzá komoly pénzekkel.

Bevásárolták magukat, valójában. Olcsón hozzájutottak a nyugati világ nem kevés stratégiai gócpontjához. Az oroszoknak ehhez nem volt pénzük, a kínaiaknak viszont igen. Az orosz hatalom az agymosásra, a kínai a „pénzmosásra” fókuszált.

Ez utóbbi természetesen abszurdum, még ha szellemesen hangzik is. A pénzmosás illegális tevékenységet takar, Kínának ilyenre nincs szüksége, gazdasági terjeszkedésre azonban igen. Kapott az alkalmon. De nincs bizonyíték rá, hogy bármiben is osztozkodott Moszkvával a Nyugaton megszerzett gazdasági pozícióin.

Beszéljünk az itt és most fejleményeiről e téma kapcsán! Mivel magyarázható, hogy a Kínával szemben eddig „puhánynak”, sőt „simogatónak” nevezhető nagy európai országok kormányai és az új brüsszeli uniós vezető garnitúra az utóbbi hetekben- hirtelen fordulattal – konfrontatív hangnembe kezdett Kína szándékainak megítélését illetően?

A fordulat cáfolhatatlanul bekövetkezett. Ebben a vírusválság játssza a „game changer”, az eddigi „játékszabályokat felülíró” szerepet. A nyugat-európaiak, hosszú idő után először, az Egyesült Államok szakmai, politikai és hírszerzési illetékeseivel közös tényfeltáró munkába kezdtek a vírus globálissá válásának okait vizsgálandó. Mindaz, amire már publikáltak és amit még nyilvánosságra sem hoztak, arra utal, hogy a pekingi vezetés konspiratív módon kezelte a vírus terjedését, az arról szóló propagandát.

Mindeközben Kína a nyugat-európai lakosság végső támaszaként, az igazi   megmentőjeként tetszeleg mindmáig.

Áprilisban teátrális, a nemzetközi közösségi médiában hamis képi összeállításokkal és szövegekkel aláfestett ünnepélyes fogadásokat rendeztetett különböző nyugat-európai országokban a kínai orvosi-műszaki-gyógyszerészeti segélyszállítmányok számára.

Más kérdés, hogy egy sor helyen már bebizonyították, hogy a küldemények egy része, tulajdonképpen mindenütt, komoly kórházi, orvosi ellátásban alkalmazhatatlan vagy eleve fake termék volt.

A vírus mintha kisebb-nagyobb mértékben átrendezte volna a globális politikai viszonyokat?

Ez még nem derült ki százszázalékosan. Tény, hogy Franciaország, Németország, Ausztria, Skandinávia és az Unió vezetői egybehangzóan és az utóbbi években elképzelhetetlen kemény hangnemben kezdik nyíltan bírálni Kínát. És … kezdenek kihátrálni a vele való eddig nagyon szoros globális technológiai együttműködésből, mert nemzetbiztonsági veszélyek sokasodásától tartanak.

 Nem arról van itt szó, hogy Nyugat-Európa Amerika nyomásának enged?

Korábban is létezett ez a nyomás, Donald Trump a hatalomra jutásának pillanatától kezdve kárhoztatja és fenyegeti Nyugat-Európát Kína ügyben. A fordulat mégis csak most, az újabb elnökválasztás előtt pár hónappal következett be. Hogy miért? Nos, a mi kutatásaink, elemzéseink szerint azért, mert Kína bepánikolt, egyúttal bedühödött és közben blöfföl.

A pánikot az okozza, hogy a hatalmon lévő Kommunista Párt és annak vezére körül gyengül a népi támogatottság. Függetlenül a világgazdasági okoktól, a helyi beszámolók, helyi kül-és belföldi megfigyelők- de hivatkozhatom saját friss tapasztalataimra is- egybehangzó állítása szerint az utóbbi évtizedek első, igazán súlyos, a mindennapokat érintő gazdasági válsága van kialakulóban Kínán belül. Eközben a társadalmi egyenlőtlenségek, a gazdagok és a nép nagy része közti különbségek történelmileg példátlanokká válnak.

A kínai vezetés nyugalom vesztését, immár a dühét az okozza, hogy az Egyesült Államokkal kezdődött kereskedelmi háború egyre nyilvánvalóbban nem Peking számításai szerint alakul, és máris kénytelen egy-két területen beadni a derekát, csatákat veszít. Kína elszámította magát, mert bárki legyen az új amerikai elnök, a kereskedelmi háborút Amerika mindenképpen kész lesz folytatni. Hacsak Kína nem adja meg magát előtte.

Ezek után miben tud ravaszkodni, blöffölni Kína?

Európa kapcsán. Legalábbis abban reménykedhet viszonylag reálisan, hogy az Unió nem fog tudni egységet mutatni vele szemben. Sikerül egymással szembe állítania különböző nyugat-európai kormányokat, elérnie azt, hogy az Unió két tűz között érezze magát.

De hiszen ez az orosz vezetés célja is.

Ez így van. Most, napjainkban már kétségtelenül lassan, nem bizonyosan, de akár előállhat az orosz-kínai együttműködés „Európa meghódításáért”. Kína – akárcsak Oroszország – Olaszországot tartják a leggyengébb, a legsérülékenyebb, ugyanakkor Európa jövője szempontjából létfontosságú gazdasági és politikai láncszemnek. Az ottani belügyekbe való kínai és orosz beavatkozások sűrűsödtek már a vírusválság kitörése előtt, azóta csak egyre masszívabbak lettek.

A másik „őrizetlen” kapu az Unióba való behatoláshoz Önöknél, Magyarországon, valamint néhány szomszédos országban, főként a Nyugat-Balkánon találhatók.

Amerika elnöke úgy-ahogy szintén oroszbarát, őt igen, a kínai vezetőt viszont nem akarja meghívni a világ vezető országainak washingtoni csúcsértekezletére. Másként és más okokból, de Trump is megosztani akarja az Európai Uniót.

Ez így van. Csakhogy Amerikában, éppen napjainkban kicsúcsosodottan – nem először a történelmében és nem utoljára – megint történelmi jelentőséggel bíró csata zajlik a jogállam, az igazságosabb, átláthatóbb, mindenképpen nyílt társadalom újjáélesztése, megerősítése céljával. A történelmi minták arra utalnak, hogy újból progresszív irányban fognak elrendeződni itt a dolgok. Ez pedig objektíve teszi lehetővé Amerika és az Európai Unió egyidejű megerősödését. De ha nem ez történik, akkor is: az Unió semmiképpen sem engedheti meg saját megsemmisülését. Kína és Oroszország, illetve némely uniós tagállamok gyengíteni igyekeznek ugyan, de minél inkább válik ez nyilvánvalóvá, annál nagyobb az esélye, hogy az ellenkezője fog bekövetkezni. Ha több tűz közé kerül az Unió, objektíve annál erősebbé válik belülről.

Erre tanít a történelem: a Nyugatot edzik, újjáélesztik, erősítik a végén, a központosított rendszereket viszont tönkreteszik az igazán nagy megpróbáltatások, az olyanok, mint amilyennek ma az egész világ ki van téve.