Felvillanások

A Holdon néha valami felvillan. Nem gyakran, nem mindenhol, de határozottan történik valami, amit a Földről is lehet látni. Hogy mi történik pontosan? Nem tudjuk. Ez egy olyan titka a Holdnak, amit sem az emberes holdra szállással, sem az azóta eltelt 50 évben nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

Attól még, hogy nem tudjuk, hogy pontosan mi is történik, nevet lehetett és kellett adni a jelenségnek. 1968-ban, Patrick Moore, a NASA munkatársa ezt a sejtelmes „Tranziens Holdi Jelenség” vagy „Holdi Tranziens Jelenség” (röviden csak „Hold-tranziens”) névvel látta el. A név mellett a definíció sem túl sokatmondó: a Hold felszínének megjelenésében, vagy színében történt rövid ideig tartó változás.

Moore összegyűjtött több száz csillagászati megfigyelést, amikor valaki, vagy valakik valami szokatlant láttak a Holdon, és azt le is jegyezték. A legkorábbi feljegyzés 1178-ból származik, amikor Canterbury-ben öt szerzetes valami furcsát látott nem sokkal napnyugata után az újholdon.

A távcsöves megfigyelésekkel tovább növekedett a furcsa jelenségek száma. Az újkor csillagászai közül is többen láttak valami szokatlant a Holdon, amit szerencsére fel is jegyeztek. A több száz feljegyzés már egy statisztikai módszerekkel elemezhető adatbázis, ami napjainkban is tovább bővül.

Minthogy a megfigyelők sem tudták megmagyarázni, hogy mit is látnak, megjelentek a kétkedők is, akik az egészet addig nem hitték el, amíg saját szemükkel nem látják. A fő érvük, hogy nem sok olyan észlelés van, amikor ugyanazt az eseményt a Föld több pontjáról is megfigyelték volna, ezért egy ilyen megfigyelés lehet az észlelő vagy a földi légkör hibája. Mivel ezek az események utólag nem reprodukálhatóak, folyamatos, a Föld több pontjáról történő egyidejű észlelésekkel lehet megbizonyosodni a jelenség létezéséről. Szinte hihetetlen, hogy mindössze 2005 óta van rendszeres, folyamatos földi holdmegfigyelés, ami, mint egy biztonsági kamera rögzíti, hogy mi is történt a Holdon.

Ezeken a felvételeken már sikerült a Hold-tranziensek egy csoportját azonosítani. Kiderült, hogy ezek egy része meteorbecsapódás. Mivel a Holdnak nincsen légköre, a világűrből érkező mindössze néhány kilogramm tömegű meteorok nem égnek el és nem lassulnak le, ezért akadálytalanul csapódnak a felszínbe hatalmas krátereket létrehozva. A becsapódáskor szinte elképzelhetetlen tömegű törmelék repül szét, ami a kisebb gravitáció és a légkör hiánya miatt sokkal messzebb tud repülni, mint a Földön és így jóval nagyobb területet borít be. A légkör hiányában a nagyobb törmelékdarabokkal együtt a por is szinte azonnal leülepszik. A kamerahálózat már számos ilyen meteorbecsapódást rögzített. Az, hogy ezek a felvillanások tényleg meteorbecsapódások, azt más módszerrel is sikerült igazolni. A Lunar Reconnassaince Orbiter 2009 óta folyamatosan figyeli a Holdat, és a becsapódás előtt és után készült felvételeket összehasonlítva egyértelműen látszódnak az újonnan létrejött becsapódási kráterek.

A tranziens jelenségek egy másik csoportját nem lehetett meteorokhoz kötni. Erről azt sejtik, hogy ezek valamiféle gázkiáramláshoz kapcsolódnak, de a kézenfekvő magyarázat, a vulkánosság, már régen abbamaradt a Holdon. A Hold körül keringő Apolló űrhajókra szerelt tömegspektrométerek a Hold bizonyos részei felett elhaladva nagy tömegben észleltek úgynevezett alfa részecskéket (ez a radioaktív sugárzás egyik fajtája). Ezt a sugárzást néhány méter levegő, vagy pár milliméteres papírlap is árnyékolni tudja, azonban a légkör nélküli Hold felszíne felett 100 kilométer magasan haladó űrhajó észlelni tudta a felszínről érkező alfa sugárzást. A sugárzás energiájának (az alfa részecskék sebességének) mérésével, meg tudták határozni, hogy ezek a radon és az argon nevű gázok bomlástermékei. Mindkét gáz az urán bomlásával keletkezik, és mivel jelentős mennyiségű urán van a holdi kőzetekben, ez a gáz még napjainkban is keletkezik. A modellszámítások szerint a Hold kérgében keletkező gáz nem tud a felszínre szivárogni, ezért a mélyben felgyülemlik. A felgyűlt gáz a holdrengések vagy az árapály-erők hatására létrejövő repedéseken tör ki a felszínre. Bár egy ilyen kitörés alkalmával a gázfelhő mindössze 10kg (!) tömegű gázból állhat, a kiáramló, majd szétoszló gáz a Földről is látható, lassan elhalványuló, vöröses felvillanást okozhat.

Talán tényleg ez a helyes magyarázat. Valószínűleg néhány éven belül valamelyik kísérlet egyértelműen igazolja az elméletet. Mi marad, ha a Hold minden titkát megfejtjük? Szerencsére mindig újabb kérdések merülnek fel…