Gazdasági tévhitek 2.- A láthatatlan vagyon

“A világ nagytőkései között igen elenyésző számban szerepelnek azok, akik vagyonukat ballada-műfordítással szerezték.” – Rejtő Jenő

A Warnindhilyagwa törzs tagjai egy, az ausztráliai Északi Területen található, Groote Eylandt nevű sziget lakói. Az alig néhány száz főt számláló törzs rendkívül hagyományos társadalmi szinten él; a közösség építőköve a család, a legtöbb jószág kommunális tulajdonban van, csupán alapvető fogyasztási cikkeket vesznek magukhoz, a megtakarítás bármilyen formáját pedig nyugati hóbortnak tekintik. Mindezek mellett nehéz elhinni, hogy a világ egyik nagytőkés csoportjáról beszélünk, amikor megpróbáljuk kiejteni nevüket.

Az ausztrál kormánynak hála, a törzs tulajdonjoggal rendelkezik a történelmi otthonként szolgáló sziget felett, amely a GEMCO névre keresztelt mangánércbányának is helyet ad. A bánya az elmúlt években a világ mangán termelésének negyede és harmada közötti hányadát adta az aktuális pénzügyi évtől függően. A bányatulajdonos South32 Limiteddel kötött megegyezés alapján a közösség a tavalyi évben a bánya 24 millió ausztrál dollárra rúgó készpénztermelő képességének közel harmadát kapta meg bérleti szerződések és közösségi szerepvállalási programok keretében. Azonban, ha vagyoni szempontból a bánya után befolyó jövedelem összértékét nézzük, ez a pár száz fős közösség dollár milliárdos.

Amikor az Oxfam szervezet közzéteszi polgárpukkasztó éves jelentését a vagyoni egyenlőtlenségek aktuális állásáról, akkor úgy számolják ki a legvagyonosabbak eszközeinek értékét, hogy a jövőbeni bevételek és kiadások sorozatát egyszerűen átszámolják jelenértékre. Így egy kis közösség milliós követelésekkel és gyakorlatilag semmi tartozással papíron milliárdos lehet. A kiadási oldalon a módszertanuk elsősorban a tartozások állását veszi számba. A legvagyonosabbak esetében valószínűleg Jeff Bezosok, és Warren Buffettek sorára gondolunk, nem ausztrál bennszülöttekre. A módszertan alapján azonban bármelyik Brooklyn híd alatti hajléktalan vagyonosabb bármelyik Columbia egyetemen végzősénél, amennyiben utóbbi rendelkezik diákhitellel.

Ahogyan Robert Lucas Nobel-emlékdíjas közgazdász megfogalmazta, “minden modell mögött egy ideológia áll”. Nem meglepő, hogy a kapitalizmust övező vitákban, legyenek a felszólalók mellette vagy ellene, a tőkét mérő adatokkal fognak elsősorban érvelni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy kizárólag ezek az adatok alkotják az összképet.

Adott hát a kérdés, hogy hogyan számoljuk valaki vagyonát? Az olyan megfogható eszközök, mint ingatlan, esetleg nemesfém vagy családi ezüst még viszonylag könnyebben számszerűsíthetők. Elég hozzájuk egy piac, ahol az áraik megfigyelhetőek. Persze itt már eleve egy feltevéssel élünk, hogy a mi eszközünkön hasonló áron túl tudunk adni, ami eladási hullámoknál vagy egy általánosan illikvid piacon erős feltevés. A pénzügyi eszközök esete, ami a legtöbb irigyelt vagy utált szupergazdag vagyonának tetemes hányadát adja, és amiből a kis ausztrál sziget lakói is remekül élnek, már egy fokkal bonyolultabb kérdés. A piac itt is adott, hiszen részvényekkel, kötvényekkel, vagy egyéb pénzügyi kötelezettséggel már évezredek óta kereskedik az emberiség. Ugyanakkor érdemes szemügyre venni, hogy mit is adunk-veszünk ezeken a piacokon. A pénzügyi eszközök esetében a tényleges termék leegyszerűsítve egy követelés, avagy jövőbeni juttatás értéke. A kötvények esetében ezen kifizetések értékét igazítjuk a kamatlábakhoz, részvényeknél pedig annyival bonyolultabb a helyzet, hogy a kifizetés pontos összege sem ismert előre.

Végső soron mi is hát a vagyon? Kell egy pénzügyi követelés, amelyet eladhatunk egy piacon. Ezt az egyszerű definíciót azonban nem csak a tőkepiacokon figyelhetjük meg. Sőt, amennyiben a gazdaság egészét nézzük, az összbevétel csupán kisebbik hányada folyik a tőkepiacokra. A legnagyobb tételt még az ebből a szempontból legkapitalistább Egyesült Államokban is a munkaerőpiaci fizetések adják.

A munkabérből származó bevételek nem különböznek például az államkötvényből származó bevételeinktől. Jövőbeni kifizetések sorozata, melyet mi magunk eladhatunk, ha kellően vonzónak találjuk az árat. Ezt hívják hitelezésnek, és hitelpiacnak, amely a fent említett második feltételt teljesíti: a követelés mellé kell egy piac is, ahol kereskedhetünk vele. Amennyiben figyelembe vesszük a Columbia egyetem végzősének jövőbeli bérezését hirtelen helyre áll a világ vélt rendje, és nem éri meg a híd alá menni egyetem helyett. Lássuk hát, mekkora összegekről beszélünk a valóságban!

Amennyiben az Egyesült Államok medián bérezését vesszük figyelembe, és feltesszük, hogy az egyén folyó kiadásai miatt a bérének maximum 20 százalékát fordíthatja törlesztésre – azaz ezt a hányadot képes eladni – úgy jelenleg az amerikai átlag Joe 80 ezer dollárral gazdagabb, mint ahogy az bármelyik gazdasági felmérés mutatja. Külön érdekes figyelembe venni, hogy a növekvő egyenlőtlenségért sokszor okolt laza monetáris politika közel negyedét adhatja ennek az összegnek, ha a mennyiségi lazítás előtti trendet vesszük alapként. A trend feletti érték két tényezőnek tudható be: elsősorban az alacsony kamatpolitika miatt azonos fizetéssel, illetve törlesztőrészlettel számolva magasabb hitelre vagyunk jogosultak. Fizetésünk értéke épp úgy felszökik, mint egy fix kifizetésekkel rendelkező kötvényé csökkenő hozamkörnyezetben. Másodjára, a támogató monetáris politika egy indirekt hatást is kifejt a munkaerőpiacon azáltal, hogy segíti a foglalkoztató cégek életben maradását az olcsó finanszírozás révén, akik így fenntartják a foglalkoztatottságot. Az idősoron elsősorban a kamatok, illetve a bérek trendjének együttes hatását látjuk.

Vagyoni egyenlőtlenség természetesen még a láthatatlan, vagy inkább sokszor kifelejtett vagyonelemek nélkül is létezik. A becslésben szereplő 20 százalék nyilván optimista azok számára, akik napról napra élnek, hiszen ők valószínűleg egy dollárt sem képesek feladni/eladni. Tovább bonyolítja a helyzetet azon dolgozók kérdése, akik esetleg képesek lennének hitelfelvételre, de az így számított összeg túl alacsony ahhoz, hogy a bank, hitelt adjon, habár a P2P és mikrofinanszírozási lehetőségek elérhetősége megoldást kínál az utóbbi problémára. A fenti medián becslés alapján azonban kijelenthetjük, hogy amerikai középosztálybeli háztartások ezreinél vesznek el dollár tízezrek a becslések során. Ha az utolsó centig minden jövőbeni bért átszámolnánk jelenértékre, akkor a vagyoninál lényegesen kisebb (ld. lenti ábra), jövedelmi egyenlőtlenséggel azonos szintet kapnánk. A fent leírt korlátok miatt, mint például a hitelezés alsó határa, azonban pragmatikusan a jövedelmi szintet sosem érhetjük el, habár még így is sokat javíthat az összképen a megfelelő statisztika.
Így a világ nagytőkései között még mindig nem, de vagyonosai között talán már megtalálhatóak ballada műfordítók.