Gazdasági tévhitek 3. – A „gyorsabb” növekedés elég a felzárkózáshoz

Az elmúlt néhány év átlagon felüli gazdasági növekedése sokszor került a figyelem középpontjába. Az emelkedő reálgazdasági teljesítmény a politika képzelőerejét is megragadta már, és többször került sor a fejlett államokhoz való felzárkózás vizionálására is. Habár az elmúlt évek gazdasági teljesítménye történelmi ténynek számít, annak fenntarthatóságáról már fogalmaztam meg aggályokat itt és itt. Közgazdasági szempontból igen fontos mérföldkőnél tart a magyar gazdaság.

A huszadik század második felében összeomló klasszikus gyarmati világrend hozzájárult a közgazdaságtan egy új, iparosodással, fejlődéssel, és a feltörekvő gazdaságokkal foglalkozó ágának felemelkedéséhez. Az akadémikus irodalom többek között olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy melyik fejlődési fázisban melyek a hozzáadott értéket termelő gazdasági tényezők, vagy épp mi a hosszú távon megfelelő gazdasági struktúra a különböző nemzetek számára. A XXI. században az egyik talán legtöbbet emlegetett kérdéskör a témán belül a közepes fejlettségi szint csapdája. A XX. század sokszor frissen született gazdaságai közül eddig csupán egy maroknyi volt képes leküzdeni ezt az akadályt és fejlett piaccá válni az új évszázadra. Más országok ugyanakkor megragadtak közepes fejlettségi szinten, és szintén jelentős számban vannak azok, akik elszegényedtek és mára csak sereghajtók.

A közepes fejlettségi szint, leginkább akadémiai megegyezés alapján, az Egyesült Államok fejlettségi szintjének 7-50 százaléka közötti széles sávban mozog. A fejlettségi szintet egy főre vetítve, reálértelemben, valamint vásárlóerő paritáson mérik, azaz igyekszünk az egyén által átlagosan megtermelt javak mennyiségére koncentrálni. Magyarország az elmúlt években ennek a sávnak a tetejét kezdte el tesztelni.

De miért is nehéz elhagyni ezt a sávot? Amíg egy gazdaság alacsonyabb fejlettségi szinten van, addig könnyen támaszkodik az olcsó munkaerejére, amely, ha alacsonyabb hozzáadott értéket is termel, képes tőkét bevonzani, munkahelyeket és exportpiacot teremtve. Ahogy az ország fokozatosan fejlődik, úgy válik egyre ritkább és drágább erőforrássá az efféle munkaerő. Az országnak paradigmaváltásra van szüksége, ahol már a tőke exportjára, innovációra, és hatékonyság növelésével magasabb hozzáadott értékű munkaerőre kell támaszkodni. Ehhez leggyakrabban a szociális technológia, vagyis azok az állami és privát intézményrendszerek hiányoznak, melyek segítik a vállalkozói réteg széleskörű kiépülését. Így a gazdaság gyakran két szék közé esik, a fejlődőknél drágább a munkaereje, de a fejlettekhez képest pedig technológiailag marad le.

Sokat hangoztatott, de épp olyan sokszor félrevezető, félreértelmezett vagy hiányos kijelentés, hogy a magasabb növekedési ráta a felzárkózás előszobája. A kijelentés pusztán az aritmetika támaszkodik, azaz, hogy egy meredekebb függvény előbb-utóbb keresztezi a laposabbat. Az aritmetikával nehéz vitatkozni, azonban az efféle vitapontok például olyan banális feltételezésekkel élnek, hogy a növekedés(különbség) üteme állandó. Erre még példát nem igen láttunk. Az viszont empirikus tény, hogy ahogy egy gazdaság eléri fejlődő piaci felső határát a növekedés több százalékpontos lassuláson megy keresztül.

Matematikailag természetes, hogy egy fejlődő piac az alacsonyabb bázis miatt magasabb százalékos növekedést produkál. Azonban, ha bepillantást akarunk nyerni a fejlettségi csapdába, vagy épp annak elkerülésébe, akkor érdemes nem a százalékos értékre, hanem a dollárban vagy más devizában mért hozzáadott értékre koncentrálni.

Százalékosan mérve több mint 1 százalékponttal megelőztük az Egyesült Államokat az átlagos növekedés ütemében az elmúlt évtizedekben. Azonban reál értelemben és vásárlóerő paritáson mért dollárban véve minden amerikai dollár növekedésre mi csak 67 centet tudtunk felmutatni a rendszerváltás óta. De úgy is mondhatnám, hogy az említett időszakban az átlag amerikai még hatezer dollárral tovább növelte meglévő előnyét. Ilyen értelemben nemhogy konvergáltunk, hanem kissé még le is szakadtunk. A magasabb százalék így nem a „gyorsabb” növekedésnek, hanem javarészt a bázishatásnak tudható be. Ha nem sikerül kitörni a közepes fejlettségi szint csapdájából, akkor csak idő kérdése, hogy mikor tűnik el ez az aritmetikai előny és éri el a relatív konvergencia is a felső határát.

Összességében a felzárkózást relatívan mérjük. Így valóban ledolgoztunk a hátrányunkból, és épp most értünk el a közepes fejlettségi szint felső határához. Ez mindenképp örvendetes. A konvergenciát azonban az átlagosan alacsonyabb hozzáadott érték és a bázishatás kettőse fűtötte. A közeljövőben érdemes lesz nem csak a százalékos növekedési mutatókat, de a hatékonyságra jobban fókuszáló reálgazdasági mutatókat, például az egy főre eső reál GDP különbségét is figyelemmel kísérni.