Ha járvány van, akkor Ázsia mindig jobb, mint Európa

Kulturális, tradicionális világszemléleti különbségek okozzák, hogy napjainkban átlagosan negyvenszer erőteljesebben sújtja a vírus járvány Európát, mint Kelet-Ázsiát. Ennek részleteibe avat be bennünket Peter Chow a kanadai Nipissing Egyetem egyebek között tömegpszichológiával foglalkozó tanára, a jelenlegi pandémia társadalmi hatásainak kínai származású kutatója. A lényeg: Ázsia minden „porcikájában” másként reagál a vírusra, mint Európa és Észak-Amerika, mert valójában az ázsiai társadalmak „minden porcikájukban” eltérnek a mieinktől.

Zentai Péter: A Covid19 ügyben számomra a rejtélyek rejtélye: miért a történelmi haladásban hagyományosan élenjáró nyugati országokat sújtja leginkább? Miért sokkal nagyobb a baj – mindent összevetve – Amerikában, Nyugat-Európában, mint Ázsiában?  Tud erre válaszolni?

Peter Chow: A kutatások, tanulmányok, tapasztalatok összessége abba az irányba mutatnak, hogy a nyugati világban élők szokásaiban, viselkedésében, kultúrájában keresendők az okok, legalábbis azok egy fontos hányada. Ön persze nagyon leegyszerűsítetten foglalta össze a saját megfigyelését. Nem lehet általánosítva kijelenteni, hogy egész Európa lemaradt, míg a világ leghatalmasabb kontinense, Ázsia előre tört.

Ázsia jó néhány, a világ elől valamiképpen elrejtett, nagyon szegény országaiból nincsenek megbízható adatok. Ahogy Afrikából sem. Az európai és az észak-amerikai társadalmakban, államokban minden sokkal átláthatóbb, és minél inkább azok, annál több részlet tudható meg a fertőzési esetekről.

Alapvetően azonban mégiscsak igaza van, mert – ahogy fogalmazott: mindent összevetve – Ázsiában, legesleginkább Kelet-Ázsiában, sokszorta jobb a helyzet, mint a nyugati világban. Tehát a viselkedésbeli differenciákról: a kínaiak, a japánok, a vietnamiak, a koreaiak, köztük mind a szegények, mind a gazdagok, ősidők óta, egymástól fizikai távolságot tartanak…

Ez lehetetlen. Csak az elmúlt héten, ahogy néztem a helyszíni beszámolók fotó anyagát, a nagy népi ünnep alkalmából, szinte szó szerint, egymás nyakán-hátán szorosan tapadtak egymáshoz százezrek. Állítólag hatszáz millióan keltek útra, utaztak össze-vissza az országon belül és nyilván tömött vonatokon, buszokon…

Igen, valóban ez történt.  De ez már a reális veszély elmúltával történt meg. Néhány hónappal ezelőtt viszont – aztán hónapokon át egyfolytában –  az egész országot lezárták. Totálisan. Tíz-húsz milliós városok, városokon belül kerületek, tartományok, azokon belül óriási régiók kerültek minden idők legszigorúbban védett, ellenőrzött vesztegzárja alá.  Sőt, ezekben a napokban is: csupán hét-nyolc gyanús új megbetegedés – egyetlen kórházon belül – azt eredményezte, hogy Csingtao város egészét teljesen „lelakatolták”, elszigetelték. Ma még nincs ember, aki oda bejuthat vagy onnan kijuthat. Öt-hét nap alatt, amiből már kettő eltelt, a város teljes lakosságát: kilencmillió embert pedig letesztelnek. Még ha többségük egyszer már átesett a kötelező teszten.

Néhány nap leforgása alatt ezt meg tudják csinálni! Ilyen szervezett védekezés, ilyen védekezési infrastruktúra az egész világon kizárólag Kínában létezik. Talán még Dél-Koreában is…

Mi köze ennek a viselkedéshez, az életmódhoz?

Az, hogy – garantálom – nincs a kilencmillió érintett közül egyetlen egy sem, aki ellenállna. A gyerekek szülei ugyanúgy engedelmeskednek, mint a kilencven éves öregek. És ez az engedelmesség, szuper-fegyelem áthatja egész Kelet-Ázsiát…

Ez úgy is lefordíthatom, hogy ott, Kínában gyakorolják a legprofibb, legmodernebb diktatúrát…

Dél-Korea és Japán demokratikus, számtalan területen egészen nyitott társadalom mindkettő. Kína, Észak-Korea kétségtelenül diktatúra, bár az utóbbi összehasonlíthatatlanul rosszabb, keményebb, erőszakosabb, mint az előbbi. De a járvány kapcsán, annak legyőzése szemszögéből nincs jelentősége sem a diktatúrának, sem a demokráciának legalábbis Kelet-Ázsiában nincs.

Ez a hozzáállás az   ősi konfuciánus alapkultúrának a szüleménye. Annak, hogy az ember vész idején legyen belátó és szolidáris minden bajba kerülttel és merjen vita nélkül követni bárkit, akinek nyilvánvalóan helyesek, észszerűek a szándékai a közösség túlélése szempontjából.  Márpedig az a leghatalmasabb különbség Nyugat és Kelet között, hogy az utóbbi alapvetően, szervesen, alulról jövően, neveltetés és egyéni belátás mentén nem ismeri el a nyugati hozzáállást, miszerint „mindenki csak a maga (és családja) írháját mentse”. Furcsa módon: a racionalitására büszke nyugati, ha úgy tetszik: klasszikus liberális világszemlélet az, ami úgy okoz életveszélyt az – egyébként mindenek középébe állított – egyénre nézve, hogy a közösséget háttérbe szorítja. Az individuális viselkedés, tehát az én központú kultúra járványok idején azt eredményezi, hogy „meghalok ugyan, de azért még magammal rántok a halálba ellenfeleket és barátokat egyaránt”.

Ennek az ellenkezője érvényesült mindig, most pedig nagyon pontosan, percről percre lekövethetően, szisztematikusan a demokratikus, egyébként liberális japán és dél-koreai, valamint a félig-meddig szintén demokratikus, de mindenképpen nyitott Tajvanon, pláne Szingapúrban, sőt részben a muszlim politikai irányítású, de kínaiak által „üzemeltetett” Malajziában, illetőleg a politikai diktatúrákban: Észak-Koreában, Kínában, Vietnámban egyaránt.

Nem tudom elképzelni, hogy Japánban meg mernék csinálni, amit Kínában meg mertek: tudniillik vezényszóra – minden egyéb emberi, emberiességi dolgot figyelmen kívül hagyva – úgy zártak volna le egész tartományokat, hogy azok lakóinak mozgási szabadságát, rokonokkal való találkozási lehetőségeit beláthatatlan időre ellehetetlenítették…

Japán egésze volt elzárt a külvilágtól, nem kellett felülről parancsokat osztogatni, mert a lakosság alulról jövően is úgy szervezte meg saját életét, ahogy azt bármely japán központi hatalom tette volna. Kína azonban – hatalmas területeit, majdnem egy milliárd ember életterét tekintve – roppant fejletlen, harmadik világbeli szegény ország, ahol képtelenség parancs-uralmi hierarchiarendszer nélkül levezényelni egy ilyen egészségügyi válságot. Japán és Dél-Korea kisebb, átláthatóbb és jóval gazdagabb. Ez utóbbiakban az általános szabadság is hozzá tud járulni a rend erősítéséhez vészhelyzetekben, Kínában vagy Vietnámban ez még lehetetlenség.

Beszéljünk a lényegről: a kelet-ázsiai emberek körében tartós, és részben önként felvállalt teljes zártság érvényesült a járvány első hulláma kitörésének első pillanatától.

Kínában kolosszális  állami, katonai és rendőri apparátus által irányított,   Koreában és Japánban egy a társadalom által átláthatóbban működtetett, de mindenütt  a legmodernebb, összességében több száz milliónyi  egyén  mozgását, s személyi kapcsolati hálóját, kontaktjait lenyomozni, követni képes kommunikációs technológiai rendszert vetettek be és vetnek be folyamatosan, hogy a lehető leggyorsabban reagáljanak. Konkrétan azonnal el tudnak zárni körzeteket, országrészeket, városokat, falvakat, kerületeket, egészségügyi intézményeket, idős-otthonokat,  ahol csak felüti  a fejét a betegség. Ez ilyen gyors hatékonysággal elképzelhetetlen volt és mindmáig elképzelhetetlen a nyugati világban.

Arról van tehát szó, hogy míg Ázsiában a legeslegelején azonnal drákói intézkedéseket hoztak, addig a Nyugat tétovázott és ennek következménye, hogy Európában és Amerikában ennyire rosszak, Ázsiában pedig ennyire jók a járványadatok?

Igen. Amerikában heteken át viaskodtak a teendőkről még márciusban, áprilisban is. Egymásnak mentek – politikai, választási esély latolgatási, presztízs alapon – a döntéshozók. Konfrontálódással töltötte az időt a Fehér Ház és a helyi kormányzók java, a szövetségi és a különböző tagállami törvényhozás.

Európában a svédek járták a saját külön útjukat, a németek szintén, a beneluxok szintén, a kelet-európaiak így vagy úgy.

Ázsiában viszont kimondva-kimondatlanul világos volt az első pillanattól kezdve, hogy járvány idején nem napi politikát kell folytatni, még kevésbé ideologizálni, hanem minden világszemléleti különbözőséget azonnal félre kell tolni.

Ehelyett a legnagyobb összhangban – szakértői irányítással – cselekedni kell. Ezt csinálták március óta a kelet-ázsiaiak.

Ott tartunk, hogy noha a vírus Kínából indult, ott nagyjából azt már legyőzték: a hosszú időn át tartó „böjtnek”, helyileg körülhatárolhatóan foganatosított, egyénekre, városokra, tartományokra szabott szabadságmegvonásoknak meg lett az eredményük.

Nyugat-Európa legjobban teljesítő országában, a nyolcvan milliós Németországban effektíve kétszer annyi a napi fertőzött és halott, mint a másfél milliárd lakosú Kínában. Európában, a friss napi adatok szerint – mindent egybevetve, átlagosan – negyvenszer több a fertőzött Kínához, pláne Vietnámhoz, Dél-Koreához, Tajvanhoz, Japánhoz viszonyítottan.

De ne feledjük, Nyugat-Európában öreg társadalmakról beszélünk. Spanyolországban, Olaszországban a legidősebb emberek aránya világcsúcsot dönget! Márpedig a járvány közöttük terjedt leginkább az első hullámban.

Japánban még öregebb a társadalom. Pontosan ötvenszer több embert érintett a betegség Olaszországban, mint Japánban, Spanyolországgal szemben negyvenötszörös a különbség. Kínában, Koreában, Vietnámban, Szingapúrban is hosszú ideig élnek egyébként az emberek.

Akkor sem értem, Ázsiában sokkal nagyobb a népsűrűség, egymás hegyén-hátán élnek szűkös lakásokban százmilliók…

Abban is különbözik az ázsiai és az európai „történet”, hogy – ezt bárki tanúsíthatja, aki az elmúlt évtizedekben akár egyetlen egyszer tette be a lábát bármely kelet-ázsiai országba – a levegő szennyezettsége, a járványok viszonylagos gyakorisága, főként az influenza különböző formáinak folyamatos vissza-visszatérte miatt, a kínai, a vietnami, a koreai, a japán emberek – fiatalok, öregek egyaránt – rendszeresen hordtak és hordanak maszkot. Már húsz évvel ezelőtt is szokássá vált, hogy szakácsok, pincérek lefedték az arcukat, szájukat, orrukat, midőn főztek, pláne az utcai vendéglőkben. Ez tradíció a boltokban, áruházakban az eladók körében is. Japánban, a kínai óriásvárosokban a metróra, buszra mindig is maszkban szálltak fel az utazók.

A másik lényegi különbség, hogy az európaiak, különösen a dél- és a keleteurópaiak ölelgetik, csókolgatják egymást találkozáskor, búcsúzkodáskor. Ázsiában ennek nincs hagyománya. Nem puszizkodnak.  A japánoknál és a kínaiaknál, koreaiaknál ősidők óta kerülik az ilyen közeli összebújásokat egymással nem szoros kapcsolatban álló emberek között, de még a szoros viszony sem teszi számukra szükségessé, hogy naponta többször csókolgassák, ölelgessék egymást. Meghajlás és ennyi.

Az étkezési kultúrában is óriási a differencia Ázsia és Európa, Amerika között. Ennek vajon tulajdoníthatunk-e bármiféle szerepet a járvány súlyosságának különbségei kapcsán?

Amerikában kimutatták, hogy a járvány legsúlyosabb áldozatai nem csupán az eleve beteg idősek, hanem közülük is, de egyébként is, a nagyon elhízott embereket érinti. A túlsúlyosság járványszerű terjedése hozzájárult tehát ahhoz, hogy könnyebben törjön magának utat a Covid. Ez a problematika szinte nem létezik Ázsiában, legalábbis nem az egyszerű, a tradicionálisan táplálkozó százmilliók körében. A témához kapcsolódik továbbá, hogy Kelet-Ázsiában a helyi termelésű, termesztésű gyümölcsöket, zöldségeket, húsokat készítik el a vendéglőkben és az otthonokban. Ez Észak-Amerikában a legkevésbé sem, de a „modern” Európában sem igazán érvényesül.