Hangverseny a zsiványoknak, a táborban!

Cziffra György zongoraművész Budapesten született szegény cigányzenész családban Angyalföldön. Megjárta a frontot, szökés a hadifogságból, majd 50-ben sikertelen emigráció a kommunizmus elől, három év börtön, kőfejtőben, nehézépítkezésen, aztán 56-ban emigráció és nagy karrier a szabad világban. Csodálatos felvételei szerencsére fennmaradtak.

“Ma is előttem van akkori arca, mezítelen anatómiája a napon, fáradtas járása. Harminc-egynéhány éves se volt. (…) Mindig mosolygott (tán magányosan – tán sötétben is) és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el; de ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés. Az ő világképe az elmarasztalt, a megítélt világ képe volt. (…)

Feleségével és újszülött gyermekével Csehszlovákián át próbáltak meglépni, és a csehszlovák–osztrák határon kapcsolták le őket. S mindez az izgalom, ez a hányódás-sodródás nem napok, hanem hetek története volt: a lebuktató embercsempészek megalkudtak a bőrére a háta mögött. Három évet kapott. Nem nagyképűsködött, ismerték, tisztelték a táborban, de inkább csak távolságtartással. (…)

Persze voltak a telepen, akiknél Gyurka nem volt népszerű: bumburnyák smasszerek; primitív surmók, akik a zongoraművész hallatára megbokrosodtak és mindenáron ki akartak babrálni vele:

– Még hogy művész?! Deazidesanyjaistállóját: a kőfaragókhoz vele! Ott majd művészkedhet a nyavalyása, amíg bele nem gebed!…

Alighogy az irodára megérkezett a drót, hogy Cziffra Györgyöt bevágták a kőfaragók brigádjába, menten megindult a mentőakció. A kőfaragók dolga az volt, hogy a felfűrészelt burkolóköveket odacipeljék, végigrakják a nyersfal tövébe és kézreadogassák lábazati kőnek. Kesztyűt – raboknak? Ilyenről hallani sem hallott senki, mindenki puszta kézzel, ki így, ki úgy: markolta, ahogy tudta. A műszak végén akinek nem szállt le a veséje, annak is a tenyere csupa vérhólyag volt, a csuklója feldagadt. Tudtuk, ha csak egy hónapig csinálja, tönkremegy a keze. Kieszeltük a mentőötletet: otthagytuk, ahova bevágták, de megtettük a kőfaragók brigádvezetőjének. A marconaképű smasszerek mit sem tudtak róla: velük elfelejtettük közölni. Azontúl Gyurka minden dolga az volt, hogy irányítsa a cipekedést és könyvelje brigádja teljesítményét. (…)

Vasárnaponként ott szórakozott a nép a barakktábor előtti téren. Fene se tudja honnan, egyszeriben dobogó is került, hogy legyen mire felhágnia az énekegyüttesnek, ami verbuválódott; mire a dobogót megszokták és a hegyibe zongora is került, a smasszernép már azt hihette – mindig is ott volt. Egy távoli iskolából, ahol kettő volt, valahogy elszerezték az egyiket s Cziffra Gyurka a bennfentesekkel mindjárt hozzálátott, hogy felhangolja; szaporán járt a kezében a hangolókulcs, amit benne találtunk, s zongoraszéknek a téglákra állított lóca is megtette.

Nem volt se behirdetett, se megtervezett hangverseny, s maga a Mester is eleinte csak futtatta rajta az ujjait, szidta, hogy mindene berozsdált, és improvizált; aztán egy ponton beletévedt Liszt második zongoraversenyébe. Akinek megütötte a fülét és ismerős volt, az közelebb merészkedett. A smasszer, aki a szájában pohánkaszárat rágva maga is vasárnapolt, nem ismert rá, és nevetősen odakacsalogva, a macskazene helyett mást ajánlott: az ő nótáját; végül belenyugodott. A második tételnél már hatalmas tömeg vette körül a dobogót, közelnyomakodott a szájtáti nép; s valahogyan a táborparancsnokot is épp akkor hozta ki s arra hozta járókája: hátratett kézzel állt s míg hallgatta, tipródott, hogy mitévő legyen. De addigra már az engedély nélküli rendezvényt jelenlétével engedélyezte, s hogy valakinek az is eszébe jutott – alátolnia egy széket, hát már ült is: a hangverseny félhivatalos, ünnepi jelleget öltött: Cziffra György Isten dudujkai szabad ege alatt Liszt második zongoraversenyét szólaltatta, s minthogy kíséret nem volt, emlékezetből a zenekari részt is bele-beledörömbölte. S míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak és megcsilingelték a nagyromantika szerelmi üdvösségét, én az arcokon nézelődtem. A sittes arcokon, hogy ki kisbugás, ki zsebre dolgozó, ki bokorugró, ki embercsempész, ki háborús bűnös, ki feketevágó, ki strenkölő öregzsivány, ki áruhalmozó; s ez a zsivány emberiség most szájtáti áhítattal részesül a művészet kegyelmében s ha nem is tudja, mi malaszt, ami átaljárja, mégis, átadja magát az ismeretlen közeg égi önkényének és megilletődve erősen pislog a tűző napon… – Hát már ezt is megumboldáltátok – súgja oda nekem B. Pista, volt vámőr, szavalóművész: – hangverseny a zsiványoknak, a táborban!”

(Határ Győző: Életút. Második rész / Minden hajó hazám, 19. fejezet)

Forrás: Vakmajom a Facebookon