Helymeghatározás a Holdon

„Hol is vagyunk tulajdonképpen?” – kérdezhették az első holdra szállás után Armstrongék. A tervezett leszállóhely lejtős és nagyon sziklás volt, ezért a holdkompot kézi vezérléssel, néhány kilométerrel távolabbra manőverezték. Az első holdra szállás eufóriájában ez megfelelt, de mi lesz a többi holdra szállás esetén? Ezekben a küldetésekben már a tudományos célok kerültek előtérbe. A Holdon azokra a helyekre kellett leszállni, amik a földi, távcsöves megfigyelések szerint érdekesek lehetnek, és ahol várhatóan olyan kőzetmintákat lehet begyűjteni, amiknek az elemzésével következtetni lehet a Hold fejlődésére. Ehhez holdi sétatávolságra kellett megközelíteni a tervezett mintavételi helyeket! De hol is vannak ezek a helyek?

A Nemzetközi Csillagászati Unió 1955-ös dublini kongresszusán, egy Amerikában élő holland csillagász, Gerard P. Kuiper azt javasolta, hogy kezdjék meg a Hold részletes, nagy pontosságú térképezését a távcsővel készült fényképekkel. A javaslata csak egy fiatal angol csillagász, Ewen Whitaker érdeklődését keltette fel, aki hamarosan csatlakozott Kuiperhez előbb Chicagóban, majd később követte őt a jobb észlelési feltételeket biztosító Arizonába. A közel gömb alakú Hold térképezését a kor technikai szintjén oldották meg, úgy, hogy a Holdról készült nagy felbontású fényképeket nagyították és torzították, majd egy másfél méter átmérőjű műanyag gömbre, a megfelelő helyre, az átfedésekre figyelve felragasztották. Az így létrejövő tárgyat a földgömb mintájára holdgömbnek nevezhetjük.

Az Apolló program 1961-es bejelentésével ez a néhány csillagász által hobbiból művelt kutatás hirtelen nagyon fontos lett, a holdatlasz az űrhajósoknak ugyanolyan nélkülözhetetlen hétköznapi tárgy lett, mint az autóstérkép. A holdgömbre 1966-tól felkerültek a Hold fényképezésére a Hold körüli pályára felbocsájtott Lunar Orbiter műholdak felvételei is, amik a Holdnak a Földről nem látszó oldalát is térképezték. A holdra szállás előkészítéseként a NASA automata holdszondákat küldött a Holdra, hogy kipróbálják a sima leszállást, és hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a holdfelszín nem szakad majd be a holdkomp súlya alatt. A Surveyor szondák miközben ereszkedtek a Hold felszínére, folyamatosan képeket küldtek a maguk alatt látszódó holdfelszínről. Ezek a képek a leereszkedés kezdetén még nagy területet mutattak, de kevésbé részletesen, majd a leszállási zóna egyre kisebb, de egyre részletesebb képét mutatták. Az 1967-ben felbocsájtott Surveyor-3 szonda képeit elemezve Whitaker néhány 10 méteres pontossággal meg tudta adni a szonda leszállási helyét.

A második holdra szállás során, az Apollo-12 holdkompja a Surveyor-3 holdszonda mellett akart leszállni. A Whitaker által meghatározott leszállóhely körül, a holdtérképen az űrhajósok minden krátert kívülről (alulról és felülről, mindenféle megvilágítási viszonyok mellett) ismertek, álmukból felébresztve megismerték volna a leszállási zónát. Sikerült is a tervezett helyre leszállni, de a holdkomp ablakából nem látták a Surveyort. Eltévedtek volna? Az első holdséta során, a holdkompból kiszállva, Pete Conrad látta meg 200 méterre a holdkomp mögött a szondát, ami egy kráter szélén már 2 éve nyugodtan pihent.  A történelmi pillanatról az amerikai tévénézők sajnos lemaradtak, mert a kiszállás után a másik űrhajós, Alan Bean egy pillanatra a Nap felé fordította a kihelyezendő TV kamerát, ami ettől tönkrement. Az elmaradt közvetítés szintén közrejátszott abban, hogy a közvéleményt nem nagyon érdekelték a további holdutazások egészen addig, amíg az Apollo-13 balesete újra a holdprogramra nem terelte a figyelmet.