jan.
2
2019

Hogyan húznak le minket akaratukon kívül a bankok és a biztosítók?

Az egyenlőség átka

Magyarországon dübörög az ingatlanpiac. A lakásárak rengeteget emelkedtek az utóbbi időben, ezért egyre nagyobb arányban van szükség banki finanszírozásra. Ezt a cikket megtörtént eset ihlette. Egy, a pénzintézet szempontjából viszonylag jó helyzetben lévő ismerősöm szeretne felvenni hitelt, hogy első lakását meg tudja vásárolni. Tudatos fogyasztóként bejárta a bankokat és ajánlatokat kért az elérhető hitelekről. A banki gyakorlatok nagyon eltérőek voltak, ahogy a kikalkulált THM-ek is. A kettő közötti kapcsolat mégis hamar egyértelművé vált.

A begyűjtött ajánlatokat kétfelé lehet bontani. Van bank, amelyik csak arra kíváncsi, hogy hitelképes-e az ügyfél. Ennek mérlegelésekor meghatározó jelentőségű indikátor a JTM (jövedelemarányos törlesztőrészlet mutató). Az MNB előírása alapján ez a mutató, ha magasabb egy bizonyos szintnél, az ügyfél nem igényelhet kölcsönt. Persze számos más mutatószám és feltétel is van, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy egyáltalán ajánlatot kapjon az ügyfél.

A másik esetben a hitelképes igénylőt kategóriákba sorolják az alapján, hogy a bank mennyire tartja őt kockázatosnak. Nem mindegy ugyanis, hogy mekkora a fedezet a hitelösszeghez képest, a törlesztő a havi jövedelemhez képest, de még az adós életkora is számít. Minél több adatot adunk meg, annál kisebb lesz az információs aszimmetria a hitelező és hitelfelvevő között, ezért a bank jobban meg tudja ítélni, hogy milyen várható hitelveszteséget ér el átlagosan az adóson. A bank nem szociális intézmény. A várható hitelveszteséget bele kell, hogy építse az áraiba (legyen ez most az egyszerűség kedvéért a kamat). Ha a bank jobb ügyfélnek tart minket, akkor hajlandó lesz alacsonyabb kamaton is hitelezni bennünket. Az evidens, hogy ez jó a hitelfelvevőnek. De miért éri ez meg a banknak?

Nézzünk egy banki példát!

Van két, szinte mindenben teljesen megegyező bank, amely ugyanabban az országban tevékenykedik. Mind a két bank csak lakáshitelezéssel foglalkozik. Az egyik bank, az „Egyenlőség és Testvériség Bank” a hitelképesnek talált ügyfelek mindegyikének 6 százalékon tesz ajánlatot. Egyéb díjak most nincsenek. A „Kapitalista Bank” három csomagot kínál annak függvényében, hogy kit mennyire kockázatos ügyfélnek tart. Az „A” besorolás a legjobb, a „B” a közepes, a „C” a legrosszabb. Az országban háromféle ember szeretne felvenni hitelt, ők egyenlő arányban oszlanak el a társadalomban.

Az „A” csoport tagjai jól keresnek, stabil állásuk van, éppen csak egy kevés kis pénzre van szükségük, mert nemrég felmentek a lakásárak. Várható hitelveszteségük elhanyagolható, ha valami miatt mégsem fizetnének. A felvett hitelhez képest nagyon sokat ér az általuk vásárolt lakás, ami megvédi a bankot a veszteségektől. Várható hitelveszteség: 0 százalék. A „B” csoport tagjainak átlagos fizetésük van, állásuk viszonylag stabil, de a lakás értékéhez képest jelentős hitelt szeretnének felvenni. Ha nagyon beesne az ingatlanpiac, akkor a vásárolt lakás már nem fedezné a teljes folyósított hitelösszeget. Várható hitelveszteségük 0,5 százalék. A „C” csoport tagjainak átlag alatti fizetésük van, állásuk olykor bizonytalan, jelentős megtakarításuk nincs, ezért csak az állam által elvárt minimum önerőt tudják felmutatni, így a lakásvásárlás jelentős része hitelből történik. Kisebb ingatlanpiaci gyengélkedés esetén is nagy az esélye, hogy a lakás értéke a hitelösszeg alá csökken. Várható hitelveszteségük 1 százalék.

Abból kiindulva, hogy mindhárom csoport tagjai tudatos hitelfelvevők, és a bankok között a kamat meghatározásán kívül nincs különbség, mindkét bank ajánlatait meghallgatják és racionálisan döntenek.

Az „Egyenlőség és Testvériség Bank” mindenkinek 6 százalékon ad hitelt és 3 százalékot kifizet a betéteseinek. A fennmaradó 3 százalék profitból elvisz 0,5 százalékot a várható hitelveszteség, 1,5 százalékot az összes egyéb banki költség, így 1 százalék megmarad profitnak. (Az árazási logika talán úgy egyszerűbb, hogy 1 százalékot szeretne a végén keresni a bank és ez alapján állapítja meg az ügyfélnek a 6 százalékos árat.)

A „Kapitalista Bank” 3 ügyfélcsoportot határoz meg, de a nap végén mindegyikkel 1 százalékot szeretne várható értékben keresni. Nézzük, hogy is kellene áraznia? Mit tesznek az ügyfelek? Az „A” ügyfelek jobb kamatot kapnak a Kapitalista Banktól, ezért minden „A” ügyfél tőle veszi fel a hitelt és a bank 1 százalékot keres rajtuk. A „B” ügyfelek mennek ide is, oda is. A „C” ügyfelek pedig inkább az „Egyenlőség és Testvériség” Bankot választják, mivel ott 6 százalékért kapnak hitelt a 6,5 százalék helyett. Nézzük, hogy néz ki ebben az esetben az Egyenlőség Bank nyeresége. Az átlag 1 százalék profit nem rossz, de pont azokon az ügyfeleken keresne jól a bank, akik a másik banknál fogják megkötni a szerződést. Tegyük fel, hogy a jobb ajánlata miatt a C ügyfelek mindegyikét és a másik bankkal megegyező ajánlata miatt a B ügyfelek felét tudja megnyerni, így átlagosan 0,67 százalék lesz az Egyenlőség Bank profitja. A Kapitalista Bank, mivel minden ügyfélen 1 százalékot keres, 1 százalékos átlagprofitot ér el.

A tulajdonosok biztos nem lesznek boldogok, hogy a profitjuk 33 százalékkal alacsonyabb. Kamatemeléssel lehetne orvosolni a problémát, de akkor meg a B ügyfelek is elpártolnak. Mindent összevetve, amelyik bank nem kategorizálja az ügyfeleit, versenyhátrányt szenved el. Valahányszor egy profitorientált intézmény nem tesz különbséget az ügyfelei között és nem méri fel a helyzetüket, nem csak velük, hanem magával is kiszúr. A nem differenciált árazási politikával a bank valójában a jó adósokon akarja visszanyerni a rossz adósokon elbukott hitelveszteséget. Ezáltal egyfajta transzfert hajt végre az ügyfelei között, amivel a jó adósok rosszul, a rosszak pedig jól járnak.

Hétköznapi példa erre a jelenségre a bliccelés intézménye. A viteldíjba belekalkulálják, hogy a bliccelők nem vesznek jegyet, így az ő utazásukat a többi utas állja. A helyzet annyiban más, hogy a BKV nem profitorientált cég, így nem fogja felemelni az árat az egyensúlyi szintre, aminek az lesz a következménye, hogy veszteséget termel, amit adófizetői pénzből fognak kipótolni. Kitágítva a kérdéskört, az adófizetés is erről szól. Ha nem lenne adócsalás, lejjebb lehetne vinni az adókulcsokat.

Mi a helyzet a biztosítóknál?

A bankoknál a hitelveszteségeket emeltem ki, de talán a várható veszteségek pontos becslése még fontosabb egy olyan iparágnál, mint a biztosítási. A biztosítási cégeknél matematikai (valószínűségszámítási, statisztikai) és közgazdasági (pénzügyi, befektetési, számviteli) ismeretek felhasználásával, a gyakorlatban felhasználható, számszerűsített válaszokat kell adni a kockázatok pénzügyi hatásaira és azok kezelésére. Ezekhez a számításokhoz rengeteg adatra van szükség, amelyeket nem egyszerű és nem olcsó begyűjteni az ügyfélről. Pedig a banki példához hasonlóan egy „jó ügyfél” jól járhat bizonyos adatok megadásával. Nem véletlenül lesz olcsóbb idővel a kötelező felelősségbiztosítás, ha sokáig nem okozunk balesetet. A biztosító ugyanis a múlt adataiból indul ki, és ismeri meg a vezetési szokásainkat. Később a karambolmentes múltunknak köszönhetően azért tudja csökkenteni a befizetéseinket, mert az átlagnál jobb ügyfélnek tart minket. (Jó lenne, ha nem kellene éveket várni arra, hogy jobb kategóriába kerüljünk.) Természetesen a tapasztalatnak van szerepe a vezetési képességeinkben, de valójában nem ezért csökken feltétlenül a biztosításunk díja.

A biztosító is kategorizál

Habár egy fiatal sofőrről még nem áll rendelkezésre nagyon sok személyes információ, de a korcsoportra jellemző statisztikákból meg lehet állapítani, hogy ebben a korosztályban milyen kockázati felárral kell számolni. Csoporton belül tehát megint egységes az árazás, így fiatal sofőrként kénytelenek vagyunk a gyorshajtók és szabályszegők balesetei miatt a korcsoportunk rosszabb baleseti átlagára kiszámított díjakat fizetni. Ha a biztosítók valahogy meg tudnák állapítani, hogy a fiatal sofőrök közül ki az, aki megbízhatóbb, akkor az előző (banki) példa alapján versenyelőnyre tudnának szert tenni. A megbízható, megfontolt fiataloknak jobb árakat kínálhatnának, mint a konkurencia, ezért ezek az ügyfelek jó eséllyel átpártolnának hozzájuk. Van is erre már megoldás. Egyes biztosítóknál van lehetőség a befizetéseink csökkentésére úgy, hogy a kocsinkba szereltetünk egy készüléket, amely nyomon követi, rögzíti vezetési szokásainkat. Ez nem csak a kategorizálásban segít a biztosítónak, hanem az autó használóját is arra ösztönzi, hogy biztonságosabban vezessen, amivel csökkentheti a díjakat. Másik példa a fitneszórák használatának előretörése a biztosítóknál. A készülékek folyamatosan nyomon követik az aktivitásunkat és az egészségügyi állapotunkat, ezért egyre több biztosító kínál ösztönzőket az ügyfeleinek, hogy használják ezeket és az óra adatait osszák meg a társasággal. Továbbá bizonyos célok elérése esetén (például a napi mozgás teljesítése) az ügyfél pénzt kap a biztosítótól.

Ami mellett nem mehetünk el szó nélkül

A pusztán közgazdasági szemlélet nélkülöz minden szolidaritást. A rendszer győztesei kapják a jobb ajánlatot, kevesebbet fizetnek a biztosításért, csakis azért, mert egy algoritmus vagy formula őket hozza ki jobbnak. Ha valakiről az átadott adatok miatt kiderül, hogy súlyos beteg, gyakorlatilag az élete kerülhet veszélybe. Ki kötne biztosítást pusztán üzleti alapon egy olyan emberrel, aki szinte biztosan drága orvosi ellátásra szorul, ami sokba kerül a biztosítótársaságnak? Pontosabban kötni lehet, hogy kötnének, de jóval magasabb áron. A cikkben végig arról volt szó, hogy az átlagnál jobb helyzetben és besorolással rendelkező ügyfelek hogyan tudnak megszabadulni a „potyautasok” által generált többletköltségeiktől.

Véleményem szerint, ha már mindent kategorizálunk, akkor ezt a potyautasokkal is meg kell tennünk. A potyautasságáról van, aki tehet, van, aki nem. A társadalomnak felelősen kell dönteni arról, hogy melyik potyautasságot engedi, melyiket tűri és melyiket bünteti. Egy betegségben szenvedő ember sokszor nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került. Úgyhogy talán sokan egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy az egészségbiztosításnál a szabályozónak/államnak jobban oda kell figyelnie az új, innovatív megoldások hatásaira, mint egy gépjárműbiztosításnál.

Meggyőződésem, hogy a túlzott kategorizálásra meghozott korlátozásokat még a kategória-rendszer nyertesei (jobb egészségügyi állapotban lévők) is könnyebben elfogadják. Az őszinte együttérzés pedig mindig szótlan, ahogy a szerencsések egészségügyi befizetései is, ami nem tépázza meg a segítséget kapók önbecsülését, ezért az egységes egészségügyi befizetések megtartása nem egy rossz formája a szolidaritásnak.