Holdrajz – egy tudomány a földrajz mintájára

Mint valami égi Rorschach-tesztben, már az ősi kultúrák is valami ismert földi dolgot, állatot, emberarcot, véltek látni a Holdban. Nem tudom megítélni, hogy mond-e valamit (és ha igen, akkor mit?) egy adott kultúráról, hogy ők éppen nyulat, antilopot, emberarcot, vagy csókolózó szerelmespárt vélték felfedezni a Holdban. Ezt tovább gondolva azt sem tudom eldönteni, hogy nárcisztikus megnyilvánulás-e, hogy a perzsák egy csiszolt fémtükörnek képzelték a Holdat, amiben a saját Földünk tükröződését látták.

A görög filozófusok sokkal óvatosabban nyilatkoztak arról, hogy mit is látnak, de arról Plutarkhosz és Anaxagorasz is meg voltak győződve, hogy a világosabb foltok a szárazföldek, a sötétebbek pedig tengerek.

A nagy változást a távcső felfedezése jelentette. Galilei a Holdon látta a kiemelkedéseket és mélyedéseket, és megfigyelte, hogy ezek árnyéka a Nap megvilágításának függvényében változik. Ebből megpróbálta megbecsülni a hegyek méretét, de számolásaiban nagyságrendi hibát vétett. Kepler is távcsővel nézte a Holdat, és a kör alakú formákat óriási földsáncoknak tartotta, amiket a Holdlakók ástak. Nos, nem ezért az elképzeléséért tiszteljük Keplert.

A spanyol matematikus, van Langren, aki IV. Fülöp spanyol király csillagásza volt, a 17. század közepén adta ki a Holdról készült részletes rajzát, amelyben a Hold felszíni alakzatait szentekről nevezte el.

Egy gdanski serfőző mester, Hevelius, csaknem 500 oldalas művet írt a Holdról, amiben 40 részletes rajzott készített, valamint 3 nagy térképet szerkesztett, amik a holdi tájat keletről, felülről és nyugatról megvilágítva ábrázolják. Ő is nevet adott a felszínformáknak, amikhez földi analógiákat használt. Részben tőle származnak a ma is használt holdi hegységnevek, mint Kaukázus, Appeninek, Taurus hegység, és a tengerek nevei, mint Mare Serenitatis vagy Oceanus Procellarum. A mű annyira jól sikerült, hogy még a tudós X. Ince pápa figyelmét is felkeltette, aki sommásan úgy értékelte, hogy „ez a könyv páratlan volna, ha nem eretnek (értsd: protestáns) írta volna…”

Nem sokkal később, egy jezsuita szerzetes, Grimaldi is kiadta a saját térképét. Ez a mű színvonalban alatta maradt Hevelius munkájának, de mert a térképen a krátereket korábbi korok tudósairól nevezte el, munkáját és nevezéktanát a kor csillagászai átvették abban reménykedve, hogy egykor majd az ő nevük is felkerül a Hold térképére…

Tobias Mayernek köszönhetjük a holdrajzi szélesség és hosszúság bevezetését, ami nem is annyira magától értetődő, ha figyelembe vesszük, hogy bár a Hold mindig ugyanazt a felét mutatja felénk, mégis egy enyhe billegés, a libráció jelensége is fellép. Emiatt néha kicsit balra, néha kicsit jobbra fordul a Hold. Neki köszönhetjük, hogy a Holdon 90 darab jól azonosítható pont koordinátái meghatározásra kerültek, ezzel az elkövetkező évszázadra biztos alapot adva a további térképek rajzolásához.

Schröter, aki nappal hivatalnok, éjjel pedig a magán csillagvizsgálójában csillagász volt, ugyancsak évtizednyi megfigyelés után Göttingenben adta ki a holdrajzait. Bár a rajzok nem voltak olyan szépek, mint Hevelius rajzai, de a Hold hegyeinek magassága jól szerepelt Schröter térképén, mert a vetett árnyékok több időpontbeli megfigyeléséből helyesen számolta ki a magasságokat.

Amint megjelentek a Föld magasságviszonyait bemutató térképek a XIX. században, a magasságviszonyok térképi ábrázolását a Holdra is alkalmazni kezdték. A ma megszokott szintvonalas ábrázolás helyett akkoriban a csíkozást használták, amikor is a csíkok a lejtés irányába mutatnak, és a vastagabb, sűrűbben berajzolt csíkok a meredekebb lejtést jelölik. Ezt a módszert a drezdai csillagász, Lohrmann kezdte el alkalmazni, de a részletesen megrajzolt holdtérképeknek a nyomtatáshoz szükséges rézlapba metszése még halála után negyed századdal sem ért véget.

Ekkor már a XIX. század közepén járunk, megjelennek az első fényképészeti eljárások, és a csillagászat, újabb irányt vesz. A fejünkben élő kép, amint hideg téli éjszakákon a bundába burkolózott csillagász a fagyott ujjaival fogja a ceruzát, és úgy rajzol, hogy a távcső és a papír között váltogatja a tekintetét, örökre elenyészik.