Houston, van egy kis problémánk…

„Houston, we have a problem…” Az ikonikus mondat, ami egy idézet a „2001 Űrodüsszia” című filmből, Jim Lowell űrhajós száját hagyta el, amint 100000 km távolságból a Földtől a földi irányítást tájékoztatta a pár másodperccel korábbi furcsa, robbanásszerű zajról, és az űrhajó nekilóduló hintázó mozgásáról. Arra, hogy ez a mondat az űrhajó és a földi irányítóközpont közötti rádióforgalmazás során hangzik majd el, igazából senki sem számított. Ezt a poént az űrhajósok valószínűleg egy igazán komoly problémára tartogatták.

Az Apollo-13 küldetésének idejére a figyelem már elfordult a Holdtól. Az első holdra szállás sikere után a meccs (az űrverseny) lefutottnak látszott, a második holdra szállás tönkrement színes kamerája miatt elmaradt tv-közvetítés pedig tovább csökkentette a nézők érdeklődését. A harmadik küldetést, az Apollo-13 indítását nem is közvetítették az országos tv-csatornák, a híradóknak is a végére szorult az indításról szóló rövid tudósítás.

A rutinküldetésnek induló repülés hirtelen rémálommá vált. A hintázó űrhajó ablakán kinézve az űrhajósok egy jégkristályokból álló, egyre sűrűsödő felhőt láttak maguk körül, ami bizonyossá tette, hogy az űrhajó kiszolgáló egységéből valami gáz áramlik a világűrbe. A műszerek jelezték, hogy az űrhajó tartalékait jelentő három oxigéntartály egyikéből eltűnt a nyomás, majd a másik két tartályban is rohamosan csökkent az oxigén szintje. Egyetlen lehetőségként lezárták az oxigén-elosztócső szelepét, ezzel biztosítva, nehogy a kabin levegője is kiáramoljon a világűrbe. Ekkor az űrhajó átkapcsolt abba az üzemmódba, amikor a kabin tartalékait, oxigénjét, és áramforrásait kezdte használni, ezek működési ideje azonban csak a Földre visszatérés néhány órájára volt tervezve. Az űrhajósok a belső összekötő alagúton keresztül átmásztak a holdkompba, annak valamennyi rendszerét bekapcsolták, egyikük visszamászott az űrhajóba, hogy lekapcsolja az anyaűrhajó rendszereit, hogy azok visszakapcsolhatók legyenek, mert a Földre csak az anyaűrhajóval lehetett visszatérni.

Ekkor volt az első lélegzetvételnyi idejük. Mindeközben a földi irányításon is próbálták kitalálni, hogy mi történhetett, és mik a következő teendők. A cél már nem a holdra szállás volt, hanem hogy épségben hazatérjenek a fiúk.

A fő probléma abból fakadt, hogy a mentőcsónaknak használt holdkomp arra volt tervezve, hogy két napig életben tartson két embert, nem pedig arra, hogy hat napig hármat. Márpedig a visszafordulást nagyon kockázatosnak ítélték, tehát az űrhajó tovább robogott a Hold felé, majd annak vonzereje visszakanyarítja a Föld felé, és ez az út még hat nap volt. Mindennel spórolni kellett. Az árammal úgy takarékoskodtak, hogy minden tartalék rendszert lekapcsoltak. Mivel az áramot úgy nyerték, hogy a hidrogént és az oxigént egy üzemanyagcellában egyesítették, (ami a vízbontás fordítottja) ezért amikor az árammal spóroltak, kevesebb hő és víz keletkezett, emiatt az űrhajósok a sötét, hideg, szűk kabinban szorongtak, és keveset ittak. Más problémák is jelentkeztek, ami közül a legsúlyosabb a kabin levegő CO2 tartalmának növekedése volt, miután a holdkomp lítiumos szűrője telítődött, és az űrhajó tartalék szűrűje nem illeszkedett a holdkomp szellőztető rendszerébe. A földi irányítás több órás aprólékos magyarázattal mondta el, hogy az űrhajón található dolgokból hogyan tudnak alkalmas burkolatot készíteni a szűrőbetéthez, hogy csatlakoztatni lehessen a szellőztető rendszerhez.

A hat napos rémálom után, amit az egész világ ekkor már aggódva figyelt, az űrhajó szerencsésen visszatért a Földre. A beteg űrhajósok végre megfelelő orvosi kezelést kaptak, és a két hetes karanténra sem volt szükség.

A vizsgálatok szerint a balesetet az oxigéntartályba szerelt egyik érzékelő okozta, ami nem a megfelelő elektromos feszültségre volt méretezve, ezért túlmelegedett, a tartály teflonbevonata a tiszta oxigénben berobbant. A probléma csak az, hogy a teflon nem ég oxigénben…