Idővel jön a boldogság

Nem igaz, hogy a Covid általános rettegést, félelmet generált az idős emberek többségének körében. A járvány – lelkileg – inkább a fiatalabb felnőtteket „készítette ki” ,mint a hatvan pluszosokat. Az idős emberek, feltéve, hogy viszonylag jó egészségnek örvendenek, jobban vészelik át az ilyen válságokat. Tulajdonképpen boldogok. Az öregkor ugyanis – bármennyire meglepőnek tűnik – az életciklus talán legboldogabb időszaka. Az öregedés-paradoxon az egyik legfelkapottabb tudományos téma manapság a nyugati, főként az észak-amerikai világban. Több kutatás mutatja ki azt az eredményt, hogy az öregedés egyenlő a boldogsággal. A téma egyik legtekintélyesebb kutatója, a Kaliforniai Egyetem neurópszichiátere, az indiai származású Dilip Jeste adott interjút az Alapblognak.

Zentai Péter: A korosztályomról, rólam szólnak azok a kutatások, amelyeket önök és önökkel párhuzamosan más amerikai egyetemi műhelyek végeztek. Egybehangzó következtetésként mutatták ki, hogy mi boldogabbnak érezzük magunkat, mint valaha korábban. A Covid-válság közepette üzennek ilyesmit az eredmények. Őszintén szólva, meg vagyok döbbenve, mégsem vagyok meglepődve…

Én is túl vagyok a hatvanon. Magamat szintén tipikusnak tartom a kutatási eredmények szempontjából. És nem lepődők meg – Covid járvány időszaktól függetlenül – azon, hogy kortársaim, mindent egybevetve, bölcsen, legkevésbé sem reménytelenségbe, depresszióba süllyedten élik meg ezt a mostani világot.
Inkább szemlélődve, és annak tudatában, reményében, hogy minden rosszban van valami jó. Ezt nemcsak a friss, hanem az öt évvel ezelőtt végzett országos kutatások is alátámasztják.

Abszurd azért ez az egész. Először is, csak Amerika az önök kutatási területe. Másodszor, a vizsgált, tesztelt polgárok többsége – vélhetőleg – középosztályhoz tartozik. Van pénze, bár – mint tudjuk – az önmagában véve nem boldogít. De biztonságot ad. Tehát, nincsenek egzisztenciális gondjaik. Egészen más képet mutatna a kutatás, ha azt Kelet-Európában végeznék.

Ezt nem tudhatjuk. Másutt valóban nem vizsgáltuk a kérdést. Azt azonban határozottan állítom, hogy az Egyesült Államokban tesztelt 60 pluszosok, 70-esek, 80-asok jól leképezik az amerikai társadalmat: nők, férfiak, fehérek, színesek, alsó osztályhoz tartozók, jómódúak, krónikus betegek, egészségesebbek, egyedül élők, családosok. Bármennyire meglepő: nincs szignifikáns eltérés a különböző etnikai, társadalmi stb. rétegekhez tartozó idősek – életbe vágó – boldogságérzete között.

Nyilvánvaló, hogy rengeteg kutatási aspektus hiányzik. Például, hogy mennyiben játszanak közre neurobiológiai, neurókémiai folyamatok, olyanok, amelyek merőben másként működnek fiatalabb és idősebb embereknél. Az érzelmi reakciókért felelős egyik lényeges agyi terület, az amigdala az idő múlásával bizonyítottan passzívabbá válik: az idős emberek érzelmeit alig mozgatja meg, midőn tragikus, drámai, negatív képeket mutatnak be nekik.  Ez is hozzátartozik vélhetőleg a magyarázatokhoz.

Az agyi folyamatoktól függetlenül mégis milliónyi beszámolót, riportot olvasunk, hogy mennyire kilátástalannak érzik öreg emberek az életüket. Depresszióba esnek. Mert elszigetelődnek, nem láthatják unokáikat, és közben ők is olvassák a híreket, hallják személyesen, hogy hány kortársuk vesztette életét a járványban.

Biztos, hogy ez így van, de talán csak a kisebbség esetében. A saját és a tőlünk függetlenül, az Egyesült Államok más államaiban végzett többi kutatás most is, és évekkel ezelőtt is, mégiscsak azt hozta ki, amiről eleve beszélünk: az idős emberek átlagosan boldogabbak a fiatalabbaknál. A hetvenesek, nyolcvanasok, hatvan-pluszosok az „ittből és a mostból”, a reális életből inkább a szépet, a jót olvassák ki, a negyvenesek, korai ötvenesek pedig inkább a gondokat.

Nyilván azért, mert a mi korosztályunkhoz tartozók felfogták, feldolgozták, hogy kevesebb idejük van hátra az életből, mint amennyit maguk mögött tudnak. Ezért – szinte természetszerűleg – elkezdenek élvezni mindent, olyan dolgokat, tárgyakat, tevékenységeket, tájakat, amiket korábban negligáltak.

Ez pontosan így történik, legalábbis ezt támasztják alá a kutatások. Tudniillik a fiatal felnőttek tele vannak hosszú távú tervekkel, belemerülnek a karrierépítésbe, a család eltartása körüli gondok óriási nyomásként nehezednek rájuk, ezernyi baráttal, ismerőssel hozza őket össze az élet, s velük szemben is versenyre kényszerülnek. Ez hozza ki azt, hogy a megkérdezett, teszteken keresztülment harminc, negyven évesek többsége nem érzi magát boldognak, hanem gondterheltnek. A Covid ügyben sokkalta több bajuk van, mint a Covid vírus – legalábbis egy éven át – fő célcsoportjának tartott hetven, nyolcvan évesek. Az utóbbiak másként félnek, mint a fiatal nemzedékhez tartozók: maximálisan tisztában vannak vele, hogy a Covidba belehalhatnak. Ezért többségük védekezik.

A fiatalabbak nem félnek attól, hogy a Covid megöli őket, attól igen, hogy szüleiket, nagyszüleiket elveszíthetik. Ez is egy stressz számukra. A stressz többsége azzal függ össze, hogy leállt az élet, nem tudják végrehajtani betervezett céljaikat, esetleg sosem fogják tudni, újra kell tervezni mindent. Anyagi következményektől, leszegényedésektől is rettegnek.

A fiatal felnőttek állandó versenyhelyzetben élnek, meg kell naponta felelniük valahol valakinek, folyamatosan egy csomó emberrel tartanak fenn kapcsolatot. Az idősebbek ezzel szemben hatvan felett elkezdik leépíteni személyi kapcsolataikat, egyre szűkebb, de annál meghittebb embercsoporttal kontaktálnak.

Nem nyomja őket már semmiféle megfelelési kényszer, tulajdonképpen szabadok, talán soha korábban nem lehettek annyira szabad emberek, mint most, midőn idősek lettek. És – nagyobb valószínűséggel, mint valaha – meglett koruk ellenére egészségesek.

A szülők, nagyszülők viszont féltik a felnőtté vált családos gyerekeiket.

Nem annyira, mint azt feltételezzük. Az idősebbek, különösen a hetvenen felüliek, a nyolcvan évesek többsége nyugodt, kiegyensúlyozottabb e téren, mert élettapasztalataik azt mondatják velük, hogy mindig lesz valahogy, és hogy a fiatalok sok mindent kibírnak, hisz ők is annyi mindenen keresztül mentek, mégis élnek és – ahogy kitűnik a felmérésekből – átlagosan virulnak.

Nyilvánvaló, hogy ebben a gondolkodási iskolában az egészségesebb fizikai állapotban lévő idősek a meghatározók.

Mivel, hogy a mai hetven-nyolcvan évesek többsége kevesebb egészségi problémával küszködik, mint a korábbi idők idős emberei. A ma „örege” jóval többet engedhet meg magának, mint a korábbi korokban élő idős emberek. Olyan élményekben részesül – nemcsak Amerikában, hanem Nyugat-Európában még inkább, de Kínában is már – egy átlagos, nem súlyos beteg hetven-nyolcvan éves, amilyenekről szüleik nem is álmodhattak. Technológiai, szórakozási, utazási, étkezési, sportolási, általános kulturális lehetőségeik választéka semmiben sem hasonlítható azokhoz a nem is oly rég volt, időkhöz, amikor bármiféle választási lehetőséget megölt a tény, ha valaki egy faluban vagy általában egy elzárt, diktatorikus társadalomban élt.

Ettől függetlenül mégsem kizárt: ha ötven évvel ezelőtt készültek volna boldogság-szint felmérések az idősek körében, akkor a mostanihoz képest nem is túlzottan eltérő eredmények születtek volna.

Az imént említette, hogy korunk, korszakunk hozza ki a legtöbb jót az idősek számára.

Tapasztalatok alapján mégis tudni véljük, hogy az öregek boldogok az eldugott afrikai, ázsiai helyeken. Boldogok nagyon szegény országokban, ahol nincs is lehetőség „világi” szórakozásra, internetezésre, teniszezésre.

Mégis boldogok tudnak lenni, mert a helyi hagyományokból, kultúrából ez következik és mert ott is arról van szó, hogy már letudták az élet nehéz éveit.

Most – ez Amerikában, de Európában is mindenképpen megfigyelhető – a hatvan pluszosok jellemzően attól jól érzik magukat, hogy tudásukat, tapasztalataikat tovább adják a következő generációknak, a világ nagy kérdésein elmélkednek, emlékeznek, szintetizálnak, igaz eközben egyre romlanak kognitív és fizikai teljesítő képességeik.

De ez utóbbiak kevésbé jelentősek a napi örömökhöz képest, ahhoz képest, hogy most – öreg fejjel – fedeznek fel szépséget, érdekességet az őket közvetlenül körülvevő világban. Sportolni kezdenek a maguk módján, és – főleg a mi világunkban – élvezik és meg is tanulják, de mindenképpen alkalmazzák az egyre szédületesebb technológiai haladás vívmányait.

Amelyek egyébként éppenséggel az életünket egyszerűsítik le.  Európában is, Amerikában is idős emberek vásárolják a legmodernebb elektromos autókat.

Persze azok, akik megtehetik.

De a jelenség jelzi, mennyi nyitottság leledzik a mai idősekben.  Akiben megvan az önmagával szembeni nagyvonalúság, az élvezi – jobban, mint valaha korábban – az életet.

A fiatalok nem élvezik?

Az évek óta zajló és a pandémia aktualitása miatt megújuló kutatások bizonyítják, hogy nem tudnak felhőtlenül élvezkedni, ezt nem engedik meg maguknak, hiszen folyamatos nyomás alatt kell élniük. Ez mindig így volt.

Hosszú időn át az ezzel kapcsolatos tudományok fő megállapítása az volt, hogy az emberi boldogság U alakban formálódik. Általában felhőtlen, boldog gyerekkor, majd egyre gondterheltebb fiatal felnőtté válás, a mélypont pedig egy elhúzódó élet-közepi válság, negyvenöt és ötvenöt év között. Aztán lassan beindul a bölcsebbé válás és a boldogabb életszemlélet.

Ámde, a bizonyos életminőség érzet– boldogság zuhanást, élet közepi krízist – a 2016-ban végzett ez irányú kutatásaink azonban nem támasztották alá. Inkább kezelhető és múló krízis ciklusról van szó, ami nem is következik be nagyon sok embernél.  A mi kutatásaink azt mondatják velem, hogy az átlag ember fiatal felnőtt kortól kezdődően – normális körülmények között, eltekintve a sorsszerűen bekövetkező tragikus időszakoktól – az idő múlásával, a tapasztalatok halmozódásával párhuzamosan egyre jobb bőrben érzi magát, ha úgy tetszik egyre boldogabb.

És valóban: hetven-nyolcvan éves korban csúcsosodik ki a felhőtlenebb boldogságérzet.  Amit persze egészségben meg kell érni.