Istenhívő, Istentagadó, Agnosztikus, Ateista – kiknél több az öngyilkosságok száma?

A társadalmi-technológiai-gazdasági kihívások egyéni és közéleti kezelése szemszögéből nem közömbös, hogy milyen a lelkiállapotunk. Tudományos kutatások sora szól arról, hogy manapság mindenütt erőteljesen növekszik a teljes kiúttalanságot érző emberek száma. Tragikus, de tényszerű, hogy a fejlett világban: Amerikában, Japánban, Koreában, Skandináviában, ráadásul a tizenévesek körében szaporodnak az öngyilkosságok.

Rob Whitley-t a kanadai McGill egyetem pszichiáter kutatóját nem a globális „búskomorság járvány” kiváltó okairól, hanem arról a vizsgálatról kérdeztük, amelynek célja, hogy kiderítse, vajon van-e és ha van, akkor mi a különbség a vallásos és a vallástalan emberek lelki ereje, társadalmi hasznossági közérzete között.

Zentai Péter: A Pew Research Center tavaly készült reprezentatív felmérése egyértelműsíti, hogy az utóbbi időben felgyorsultan növekszik a vallást elvetők száma, elsősorban a fiatalok körében. Ön olyan vizsgálatokat, tanulmányokat végzett, amelyek alaposan megerősítik a közvéleménykutatás azon következtetését, hogy a vallásos embereknek jobb az általános közérzete, kevésbé hajlamosak a búskomorságra, mint az ateisták. Mit gondol, ha mindenki hinne Istenben, akkor boldogabb lenne a világ, egészségesebb lenne az emberiség? 

Rob Whitley: Félő, hogy nagyon felületesen értelmezi a kutatási eredményeinket. Az Egyesült Államokban 10 év alatt kétségtelenül megduplázódott azok száma, akik semmilyen felekezetnek sem tagjai, vagy ha igen, akkor se gyakorolják a vallást, de ők az amerikai társadalom kisebbségét alkotják.

Az igaz, hogy a társadalom – különösen a fiatalok – lelkiállapota romlik. Ezt jelzi például az a tény, hogy ugrásszerűen növekszik az öngyilkosságok száma, 15 év alatt 33 százalékkal emelkedett ez a ráta. Kirívó a tizenéves, meghatározóan kislányok, illetve a negyven-hatvan éves férfiak öngyilkossági hajlamának erősödése.

Arra vonatkozóan állnak rendelkezésemre vizsgálati eredmények, hogy kimutatható az összefüggés az öngyilkosságokhoz is vezető mentális problémák, például a depresszió, a szorongás és a vallásosság illetőleg a vallástagadás között.

A lényeg összefoglalásában azonban nem tévedtem, ugye? A hívők között kevesebb a mentálisan terhelt ember.

Ez így nem pontos. Sőt, egy alapvetően ellenkező értelmű, kimutatott összefüggés is létezik, amelyről kevesebb szó esik. Tudniillik az, hogy az abszolút Istentagadók, a vallás minden formáját elutasítók – lelki értelemben – ugyancsak „köszönik szépen, jól vannak”. Jellemzően magabiztosabb emberek és ez tartást ad nekik, meggyőződésesek. Ugyanúgy tántoríthatatlanok, mint az erősen Istenhívők. Ez a két csoport lényegében egyformán mutatkozik ellenállónak a lelket gyötrő kihívásokkal szemben.  Ez a lényege a kutatásunknak.

Most azt állítja, hogy nincs differencia hívők és nem hívők öngyilkossági hajlandósága között? Akkor tényleg mindent félreértettem.

Biztos, hogy félreértésről van szó. Eleve nem konkrétan az öngyilkosságokra fókuszálnak ezek a fajta kutatások. Az alapvető amerikai közvéleménykutatás, amelynek alapján beszélgetünk, kettéválasztotta a vallásosakat és a nem vallásosakat .

Nos, kimutatható, hogy a nem vallásosak aránya növekszik az amerikai társadalmon belül. Vélhetőleg ez világjelenség.  Csakhogy – legalábbis Amerikában – a „vallástalanok” összehasonlíthatatlanul komplexebb csoportot alkotnak, mint a vallásosak, azok, akik – tartozzanak bármely felekezethez– meggyőződéssel vallják, hogy létezik Isten.

Akik viszont nemmel válaszolnak Amerikában arra a kérdésre, hogy vallásosak-e, nem szükségszerűen utasítják el Isten létezését. Ők, az amerikai társadalomnak mintegy negyedét teszik ki. Vaskos részt alkotnak ebben a körben az ateisták: azok, akik elutasítanak mindenféle Isten elképzelést. Az ősrobbanást és az azt követő világfejlődést véletlenek sorozataként, természet adta evolúcióként fogják fel.

Ateista amerikaiakról nagyon keveset hallani, sosem voltak lényegi tényezői az Egyesült Államok történelmének.

Azért, mert ennek az országnak a keletkezéstörténete az idealizmussal fonódik össze. Az átlag, meggyökeresedett amerikai – legyen fehér vagy fekete bőrű – mindig valamilyen valláshoz kötődött. Legalábbis formailag.  A kutatásaink arra utalnak, hogy az „új ateizmus” néven forgó és erősödő társadalmi mozgalom hívei meghatározóan jómódú, magasan kvalifikált emberek, akik kiváló iskolákat, egyetemeket végeztek, véleményvezérekké váltak különböző szakterületeken, túlnyomó többségüket tekintve fehér, liberális vagy ultraliberális férfiak. Jellemzően határozottak, meggyőződésesek, lelki értelemben erősek. Ezek a tulajdonságok általánosságban is elmondhatók a viszonylag kis számú ateista amerikaiak derékhadáról.

Ha erősek, határozottak, meggyőződésesek, akkor ellenállóbbak a lelket nyomorító bajokkal szemben is, következésképpen – vélhetőleg – kevésbé zuhannak depresszióba.

Pontosan. Ennek óriási a jelentősége, amennyiben azt vizsgáljuk, hogy vajon mégis miért van az, hogy a nem vallásosak között több a kedélybeteg, a boldogtalan ember. A lényeg itt az, hogy a nem vallásosak többsége nem ateista. Hanem határozatlan. Nincs elkötelezettsége, nem mer, nem tud sem ebben, sem más nagy kérdésekben dönteni. Sokan közülük azért, mert kishitűek saját magukkal szemben. Kételkednek magukban. A nem vallásosak ezerféleképpen vélekednek vagy egyáltalán nem vélekednek a „nem földi” dolgokról.  Köztük persze jócskán akadnak, akik úgynevezett agnosztikusak. Ők tudatosan tartják az Embert és annak történelmileg eddig felhalmozott tudását megalapozatlannak ahhoz, hogy véleményt lehessen alkotni Isten létezéséről vagy nem létezéséről. A nem vallásosak többsége se nem tudatos „agnosztikus”, se nem tudatos ateista, hanem olyasvalaki, aki hisz is, meg nem is. Aki mindentől függetlenül kimondva-kimondatlanul spirituális beállítottságú, de elveti a tradicionális vallást, az egyházakat.

Mindent egybevetve tehát a kutatások arra utalnak, hogy a nem vallásosak jellemzően bizonytalanabb emberek és ez általános lelki bizonytalanságoknak a leképeződése náluk?

Igen. De hangsúlyosan kell kimondani, hogy a nem vallásosaknak az ateista hányada éppenséggel nagyon is magabiztos, erős jellemű emberekből tevődik össze. Körükben jónak tűnik az általános közérzet, elégedettebb, boldogabb emberek, mint ahogy egy – szám szerint – náluk nagyobb csoport esetében is így van ez, a vallásos emberek körében. A felmérések, kutatások azt jelzik, hogy a vallásos Istenhívők szintén a társadalom legmagabiztosabb részéhez tartoznak. Kevésbé gyötrik őket lelki gondok. Akárcsak a meggyőződéses ateisták, a nagyon vallásosak szintén erősnek mutatkoznak és viszonylag sikeresek mind a magánéletben, mind a munkájukban. Egyszóval: stabil a mentális állapotuk – legalábbis jelentősebb hányaduknál mutatható ez ki, mint a nem vallásosak köréből vett mintáknál.

A tizenévesek, huszonévesek általános, átlagos lelki állapota Amerikában erőteljesen, de Japánban és általában a fejlett világban is érzékelhetően romlani látszik. A japán és az amerikai, koreai, kelet-európai, sőt a skandináv öngyilkossági adatok – a nagyon fiatalok körében – rémisztők. A fiatalok – mert tapasztalatlanok, mert kevés a felhalmozott tudásuk – roppant sérülékeny és főként bizonytalan emberek. A lelki alapon bekövetkező tragédiák, a kábítószerbe és egyéb szenvedélybetegségekbe, a legrosszabb esetben az öngyilkosságba zuhanás elkerülése végett a tizenévesek számára nem lehet vajon a vallásosság a gyógyír?

Erre nincs egyértelmű tudományos válasz. Amit biztosan tudunk komoly, reprezentatív kutatások alapján, hogy kisebb lelki problémákkal küzdenek azok a fiatalok, akiket biztos, stabil közösségi, családi háló vesz körül. Ezek a hálók, hálózatok – akár egyházi közösségek is – nyilván hatékonyan képesek védeni tagjaikat, a védelmük alatt állókat a legrosszabb lelki kártól, tudniillik attól, hogy elszigeteltnek, nagyon magányosnak érezzék magukat. A stabil Istenhit mindenképpen hasznosabb az emberi psziché egészsége szempontjából, mint a lelki kapaszkodók nélküli állandósult kiúttalanság érzet.