Jegybanki inflációs szűklátókörűség – ismét

Szerintem a jegybankok nagy része ugyanazt a hibát követi el, mint a 2000-es évek közepén: azt gondolják, hogy ha a fogyasztói árinfláció „rendben van”, akkor nekik semmi dolguk sincs ezen kívül. Akkor, 2008 előtt, a bankrendszert hagyták elszabadulni, aminek a vége hitelbuborék lett, most pedig a pénznyomtatással és a mesterségesen alacsonyan tartott kamatszinttel az összes eszközosztályban gyártottak le árfolyambuborékot, plusz bónuszként a lakásárak egekbe küldésével még komoly társadalmi feszültségeket is generálnak.

A kereskedelmi bankokat mára leszabályozták, a hitelmennyiségekre odafigyelnek – ezt szerencsére jól megtanulták az előző válságból, de az eszközárakkal nem nagyon törődnek. Pedig a jegybankok által létrehozott monetáris kondíciók nem csak a fogyasztói árakra hatnak, hanem az eszközárakra is, s ha ezeket is vizsgálnák, akkor látnák, hogy igencsak túllőttek a célon. Eleve Európában – ellentétben az USA-val – a lakásárak nem nagyon szerepelnek az inflációs kosárban. Ha szerepelnének (mondjuk 30% súllyal, kb. mint az USA-ban) akkor például Magyarországon ezt az inflációs számot látnánk:

Infláció vs alapkamat

A lakásárakon kívül persze egy csomó eszközpiac van még, amelyek helyzete egyáltalán nem érdektelen. A kérdés persze az, hogy kell-e törődniük az eszközárakkal a jegybankoknak. Szerintem igen. Több okból is. Egyrészt az eszközárinfláció vagyoni különbségeket és ezáltal társadalmi feszültségeket generál – erre jó hazai példa, hogy nagyon komoly szülői segítség nélkül ma a fővárosban lakást venni fiataloknak gyakorlatilag Mission Impossible. Másrészt az eszközárbuborék definíciószerűen egyszer ki fog pukkadni, aminek komoly negatív gazdasági hatásai lesznek. Ezenkívül az extrémalacsony kamatok torzulásokat okoznak a megtakarításokban, túlzott kockázatvállalást generálnak és gazdaságilag nem hatékony beruházásokhoz vezetnek.

Ezen a téren azért van némi előrelépés, az amerikai jegybank valamennyire érzékeli a problémát és már akkor elkezdte a kamatemelést, amikor fogyasztói árnyomásnak még nem volt jele, viszont Európa továbbra is ott tart, mint a 2000-es évek elején: belesüllyedve az inflációs ortodoxiába, amire legjobb példa volt, hogy 2008 nyarán (az EKB) még képes volt kamatot emelni, illetve 2011 nyarán a görög válság előestéjén szintén. Természetesen mindkét kamatemelést nagyon gyorsan vissza kellett vonniuk. A jegybankok a 2008-as válságból megtanulták, hogy a bankrendszert nem lehet teljesen szabadon kószálni hagyni, de az eszközárak fontosságát valószínűleg csak a következő válságból tanulják meg. Egyelőre azt gondolják, hogy büntetlenül lehet pénzt nyomtatni és a kamatokat nullában tartani, de valószínűleg a következő években ki fog derülni, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Attól tartok, hogy továbbra sincs ingyenebéd…

www.zsiday.hu