Jó lesz vigyázni Kínával: Zsarol. Átszabja a geopolitikai térképet.

Értelmét vesztette már arról vitázni, hogy ki a hunyó, melyik fél a hibás: Kína és az Egyesült Államok, Kína és a Japánt is magában foglaló szabad, nyugati világ között ténylegesen kitörőben van egy általános gazdasági, technológiai háború. A főleg erre a témára fókuszáló geopolitikai, világgazdasági kockázatelemző intézet, a Maplecroft friss jelentése dokumentálja, hogy Kína sokkal agresszívabban készülődik a nagy harcra, mint az egységesség hiányától is szenvedő Nyugat. Ez is kiderül a kutató, elemző műhely vezető munkatársa, Sam Haynes szavaiból.

A kínaiak sorra tenyerelnek rá a nagy erőforrásokra, bányászati központokra, uralni akarják a globális ellátási láncokat. Ebben meghatározóan, most már szinte kizárólag az autokratikus politikai rendszereket alkalmazzák ügynökként.

Zentai Péter: Még mindig jobb, ha a kereskedelem a legfontosabb fegyver a kínaiak kezében, mintsem az atomrakéta. Legyen inkább ilyen, mint az emberiség létét fenyegető más fajta harc…

Sam Haynes: Ha csak ilyen egyszerű lenne. Kína mindeközben – akárcsak Amerika, Oroszország, India, Pakisztán, Irán – modernizálja, fejleszti tömeg pusztító fegyvertárát.

A klasszikus háborúk korának nincs vége, bármennyire is hajlamosak vagyunk ebben hinni. 

Annál is kevésbé prognosztizálhatunk legfeljebb kereskedelmi, gazdasági háborúkat, minthogy Kína úgy fenyeget hadiflottával a Dél-Kínai Tengeren, mindenféle informatikai hadieszközzel Tajvanon, számolja fel a szerződésben vállalt kötelezettségeit Hong Kongban, végez olyan népirtást az ujgurok földjén, vannak olyan hódításai Afrikában, amelyek megtorlásért kiáltanak.

Egyelőre nem tartunk ott, de – nem kizárhatóan – közeledik az ideje egy olyan minőségi zuhanásnak Kína és a Nyugat kapcsolataiban, amiben embermilliók életét kioltó fegyverek játszhatják a főszerepet.

Most hol tartunk? Az Önök helyzetjelentése csak kereskedelmi jellegű terjeszkedést dokumentál Kína részéről.

Nagyon rossz végkifejletet sejtető terjeszkedési fejlemények gyorsultak fel az elmúlt másfél évtizedben. Kína fokozott ütemben szűkíti beszerzési forrásait. A világ általa kiválasztott, kijelölt gazdasági, kereskedelmi, beszerzési támaszpontjain mindent elkövet, hogy autokratikus rendszerek jöjjenek létre. Illetőleg, hogy a már létrejött ilyen fél-diktatúrák, diktatúrák vezetőinek jövője, sorsa, túlélése tőle, tehát Kínától függjön.

Ez azért nem így van. Kanada, Ausztrália, sőt tulajdonképpen még Brazília sem nevezhető autokratikus rendszernek. Ezek az országok alapvetőek Kína robusztus gazdasági erejének fenntartása szempontjából.

Ezen az alapon az Egyesült Államokat is említhetné, hiszen Kína élelmezése Amerikától is függ. Csakhogy lassan Kanadáról, Ausztráliáról, Amerikáról múlt időben kell beszélni ebben a témában.

Először is Kína kereskedelme a világ legtöbb országával a másik féllel szembeni valamiféle lelki terrorral kapcsolódik össze.

Ausztráliát, Kanadát gyorsabb ütemben építi le teljesen egy-két év alatt, mint ahogy a velük való jó viszonyt felépítette az ezredfordulótól kezdődően.

Amint Ausztrália, részben Kanada elkezdte támogatni az amerikai törekvéseket, hogy nemzetközi vizsgálatok tárgyává tegyék a Covid járvány genezisét, ami nyilván Kínához kapcsolódik, attól a pillanattól kezdve Kína megbüntette az említett két országot. Leginkább Ausztráliát, amelyet bojkott listára helyezett. Kína legfőbb szénszállítója, Ausztrália hirtelen letűnőben van a beszállítók között. Kanadával folyamatosan bontják fel a szénhidrogénekre, ásványkincsekre, más alapanyagok szállítására szóló szerződéseket. Amerika, Kanada, Ausztrália húsimportja bojkottlistára került, helyettük Brazília és más, inkább autokratikus dél-amerikai országok válnak fő mezőgazdasági beszállítókká.

Dél Amerika azért kincs Kína számára, mert eredendően az ottani országok nem szeretik az Egyesült Államokat. Venezuela abszurd rendszerét Kína tartja életben. A venezuelai olajforrások kínai kézre kerülnek. Az ausztrál gáz sem kell már a kínaiaknak, holott az volt számukra a legolcsóbb, legbiztosabb ilyen forrás. Inkább fordulnak Türkmenisztán, Angola, Irak, Szaúd-Arábia és egyre inkább Oroszország felé.

Ausztrália nem lesz többé Kína legnagyobb vasércbeszállítója. Bosszúból, „politikai megbízhatatlanságból”.

Norvégiából azért nem importálnak közben lazacot, és a svédeket is más szankciók bevetésével fenyegetik, mert egy Nobel díjat egy kínai disszidensnek ítélték. Megfélemlítik a svédeket, ha kínai ellenzékieket méltatnak. Aki – a nemzetközi életben – felemeli a szavát Tibet, a Dalai Láma vagy az ujgur népírtás, netán a keresztény üldözés ellen, az lejjebb kerül a potenciális kedvezményezettek listáján.

Kezdem érteni, miért nem szabad nálunk hivatalosan ezeket a dolgokat szóba hozni. De Brazília? Oroszország? Ezek részben tényleg diktatúrák, de nem mondanám, hogy megbízhatóak, kiszámíthatóak – legalábbis Kína semmiképpen sem lehet biztos bennük. Hiszen az ilyen hatalmas országok mégiscsak megengedhetik maguknak, hogy külön utakon járjanak…

Putyinék alapvető, globális stratégiai kérdésekben egyre inkább egy csónakban eveznek a kínaiakkal. Együtt látnak fenyegetést a Biden féle Amerikában, és ebben osztozik velük Bolsonaro brazil elnök is. Trump – mindent egybevetve – sokkal kevésbé jelentett bármiféle veszélyt az oroszokra, az újfajta brazil, vezér-központú rendszerrel baráti kapcsolatot épített ki Trump. Ámde senki, sem a kínaiak, sem a brazilok nem vehették igazán komolyan az előző amerikai elnököt. Szavakban nagyon, de tényszerűen nem.

Napjaink Amerikája nagyot látszik változni. Washingtont nem lehet nem komolyan venni többé.

Kína lételeme viszont, hogy expandáljon Amerika és a Nyugat kárára.

A stratégiai hátteret jelentő energiahordozókat, szénhidrogéneket, ásványkincseket minden áron, miden eszközzel be kell biztosítania.

A nyugati országok Donald Trump országlása, majd a világ járvány miatti megingása olyan kegyelmi időszaknak bizonyult Kína számára, amit úgy optimalizál, hogy nagy erőkkel a maga javára, hasznára alakítja újjá, hajtja uralma alá a megszakadt, részben lebénult globális ellátó láncokat.

És ehhez az Önök analízise szerint autokrata vezetőket „alkalmaz” külföldön. De mit kezdjen a nagy Kína egy autokratával, akinek az országa piciny és nem rendelkezik alapanyaggal?

Afrika csaknem minden országa autokraták által irányított.

Angola? Nigéria? Kongó? Zimbabwe? Bármerre bányák, lelőhelyek találhatók Afrikában, azok tulajdonjoga lassan, de biztosan átmegy kínaiak kezébe. Óceániában szintén.

Afrikában 20 év alatt tízezer kínai cég jött létre, hogy Kína számára hasznosuljanak Afrika erőforrásai. Óceániában az ezredfordulón nulla számú kínai cég volt jelen, ma 60. És mind az adott szigetországok legerősebb gazdasági érdekeltségei.

Más kérdés, hogy a kínaiak – jóllehet túltesznek az egykori európai gyarmatosítók kegyetlenségén a kizsákmányolásban –   meghatározóak a kontinens infrastrukturális fejlesztéseiben. Az afrikai közút és vasút, kikötő építések azonban a legvégén a kínai gazdaságot szolgálják. Mármost, a kis európai vagy Európán kívüli „önként” jelentkezett, de Kínának besegíteni akaró országok rendszereinek Kína alvállalkozói szerződéseket juttat és felhasználja azok nyugati kapcsolati hálóját. Kínai, a kommunista párthoz kapcsolódó gazdasági, pénzügyi hatalmasságok jutottak Kelet-Közép-Európán keresztül letelepedési engedélyhez, amely zöld utat adott egész Nyugat-Európához. Kis európai és orosz cégek mögött áttételesen meghúzódik a kínai kommunista párt.

Minél inkább bizonyítják hűségüket Kína irányában ezek a kisebb, energiaforrásokban szegény, de politikailag hasznos kelet-európai államok, például azáltal, hogy kampányt folytatnak a kínai vakcina érdekében, hogy ország-világ előtt méltatják Kína sikereit, annál inkább számíthatnak jutalomra.

Amelyért azonban – ha csak egy botlást is elkövetnek, lásd Ausztrália, Norvégia, Kanada – keményen megfizetnek az érintettek.

A kínai vezetés semmilyen jutalmat sem ad ingyen. Kínára igaz leginkább: there is no free lunch (nincs ingyen ebéd).