okt.
16
2018

Kettő

Látszólag teljesen érdektelen hír a közelmúltból: két üzemanyagtöltő állomást vesz át a Mol, a Lukoiltól. Az előbbi immár regionális vezetője az üzemanyag forgalmazásnak, az utóbbi – bár a világ egyik legjelentősebb olajtársasága – kivonul a magyar piacról. Ebben nincs egyedül. Az elmúlt másfél évtizedben olyan közismert és közkedvelt „kutak” menekültek el, mint az Esso, a Total, a Q8, az Aral, az Avanti, a Jet vagy a tavalyi „nagy kivonuló” az olasz Agip.

Tulajdonképpen a Lukoil is kivonult innen – a márkanevet ugyanis még egy ideig egy magyarországi bejegyzésű cég tartja fenn, de hálózat szép lassan erodálódik. A különös mindebben az, hogy ezek a márkák a Lajtán túl továbbra is működtetnek hálózatot – igaz jóval kisebbet, mint korábban. Vajon mi lehet az oka e „fejvesztett” távozásnak? Miért van az, hogy a magyar piacon a Mol mellett immár csak a Shell, az OMV számít meghatározó szereplőnek? És ami ebből következik: mi várható a piaci koncentrációtól?

Az „olajosok” szerint csak olyan piacon érdemes ott lenni, ahol a piaci részesedés eléri vagy meghaladja a 10 százalékot. Évekkel ezelőtt még kemény küzdelem bontakozott ki a versenytársak között, valamint a nagy kúthálózatok és a „mezítlábas”, vagyis ezektől független, „fehér” kutak között. Ez utóbbiakból nőtt ki a szerény szolgáltatási színvonalat jelentő Oil és az Avia, amely utóbbinak már 100 töltőállomása van itthon. A válságot követő években ráadásul a hazai piacra is beléptek a bevásárlóközpontok kútjai: az Auchan, a Tesco – amely később a Shellhez pártolt – és az ENVI, amely több nagy bevásárlóközpont mellé épített automata kutakat.

A benzintöltő állomások ritkulása az eladási adatokból egyáltalán nem következik. Az idei év első felében a hazai töltőállomásokon 2,5 milliárd liter üzemanyag fogyott, ami 6,8 százalékkal haladja meg a tavalyi év hasonló időszakában mértet. És míg a 2011-es első félév még 11 százalékos visszaesést hozott az üzemanyag forgalmazásban, 2015-ben már ugyanekkora növekedést mértek. Azóta évi 4 százalékos a bővülés. A nemzetközi statisztikák szerint sem túl rossz üzlet ez: egy nagy töltőállomás évi 10 millió liter üzemanyagot ad el. Ha csak 2 centet keres egy literen, így is 200 ezer eurót gazdálkodott ki. Német- és Franciaországban a haszonkulcs átlagosan 10-11 százalék körül van, a kutak harmadát azonban kisebb vállalkozók működtetik, ami lenyomja az árakat és a haszonkulcsot. Nálunk a töltőállomások többsége literenként 20 forintos árréssel értékesít benzint és gázolajat. Az adók és költségek levonása után a magyar árrés mindössze 3-4%-os.

Nos, akkor min lehet keresni pénzt a kutakon? A shopban árult termékeken, újságokon, édességeken és üdítőkön. A haszonkulcs ugyanis itt már 25-30%-os árrést jelent, sőt a nagyok – vagyis a Mol, Shell, OMV, ennél jóval nagyobb, akár 100-150%-os árréssel értékesítenek egyes termékeket. Hát ebből lehet már profitot termelni! Ezt ismerte fel a Tesco, amely a Shell-lel, és a Spar, amely az OMV-vel fogott össze, mini ABC-ket üzemeltetve. Ez a konstrukció mindkét félnek előnyös, a profit ugyanis elegendő ahhoz, hogy azon osztozni tudjanak. (A Mol kiskereskedelmi üzletága éves nyereségének már negyede a shopok bevételéből származik!)

De ha ilyen jó üzlet a kutak üzemeltetése és így nő az üzemanyag-fogyasztás, akkor miért csökken, és nem nő a verseny? Miért nem küzdenek meg értünk, fogyasztókért az utak-autópályák mellett? És ha már ez így van, akkor legalább miért nem tartják az elért színvonalat, vagyis miért egyre gyatrább a szolgáltatás a magyarországi kutaknál? Kérdések, amelyekre egyelőre hiába keressük a választ.