Korona és Kötvény

Kardinális jelentősége lenne most az EU újbóli megerősödése szempontjából, ha az északi tagállamok belemennének a közös kötvénykibocsátásba, egy minden eddiginél összehangoltabb, egymásba fonódó költségvetési és monetáris politika kialakításába. Az EU Bizottsága és annak egyik korábbi elnöke mellett éveken át főtanácsadóként dolgozó brit politológus-közgazdász, Philippe Legrain az alábbiakban kifejti, hogy a koronavírus és az ahhoz várhatóan kapcsolódó gazdasági válság legnagyobb áldozatává az euróövezet válhat. Az ezt előidézni képes okok között említi, hogy ilyen helyzetekben jó eséllyel törnek előre a populista nacionalisták, akik eleve az EU politikai jellegének felszámolására törekednek, továbbá az olasz és általában a dél-európai közvélemény roppant mód csalódottnak, becsapottnak érzi magát.
Legraine szerint a leghatékonyabb összeurópai reakció az egyszerre jelentkező politikai és gazdasági veszélyek radikális csökkentése érdekében a közös kötvénykibocsátás lehet.

Zentai Péter: Az Európai Unió szétesését vizionálja, mint a globális válság talán legsúlyosabb geopolitikai gazdasági és pénzügyi következménye. Ezt – ha szabad – erős túlzásnak értékelem.

Philippe Legrain: Nem azt írom és mondom, hogy az EU szétesik, hanem azt, hogy az európai vezetők eddigi döntései rendkívüli széthúzást jeleznek, s ha ez a folyamat felerősödik, akkor – ha nem is az EU, de – az euróövezet  széteshet. Maga az EU pedig felszínes, formális csoportosulássá degradálódhat, ami a történelem egyik drámája lenne.

Ezt a fajta félelmet sikerült nem is olyan régen, ragyogóan felszámolni: a 2008-09 es euróválságból nagyon is jól jöttünk ki, pontosabban jól jöttek ki –mindent egybevetve – az eurózóna tagállamai. Görögország, Ciprus, Portugália, Olaszország kihullását sikerült megakadályozni.

Egymástól eltérő természetű válságokat hasonlítunk össze. Tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt a tagállamok szuverenitását érintő belpolitikai, netán migránspolitikai, pláne népegészségügyi okokra nem lehetett hivatkozni, hogy időlegesen, netán véglegesen fel kelljen számolni, legalábbis le kelljen gyengíteni a tőke – és munkaerő áramlását, egyáltalán az addig totálisan szabad mozgást.

Most ilyen döntéseknek megvannak az elvi és gyakorlati alapjai. Az EU kulcsértékeinek átmenetire tervezett gyengítése közepette azt tapasztaljuk, hogy az övezethez nem, de az EU-hoz tartozó némely országok a koronavírussal párhuzamosan politikai vírusként gyengítik az EU egységét. Amerika, Oroszország és Kína – különböző motívumok mentén – ugyancsak az EU-n és az övezeten belüli széthúzás erősítésében érdekeltek. 2008-ban még alig volt technológiai kommunikációs eszköz például Oroszország kezében, hogy közvetlenül befolyásolni tudja a kiszemelt uniós tagországok közvéleményét és azt az EU ellen hangolja.

Nem mintha az euróövezeten belül – külső beavatkozásoktól teljes mértékben függetlenül – ne lenne amúgy is széthúzás….

Igen, ahogy ez már 2009-ben és azt követően is folyamatosan megfigyelhető volt. Az északi országok, élükön Németországgal, Hollandiával az akkori válság közepette és azóta folyamatosan – némelykor nem megalapozatlanul, de főként csupán saját közvéleményük előítéletességét kiszolgálva – lustának, erkölcstelennek, öncélú pazarlóknak állították és állítják be a dél-európai tagállamokat.

A nagy pénzügyi válság közepette és azután Németország és társai – az Európai Központi Bank közvetítésével – tényszerűen mégiscsak maximálisan mentették és sikeresen stabilizálták a nagyon nagy bajba jutott Olaszországot és sorstársait. S íme, Olaszországot újból kívülről kell megmenteni.

Ne menjünk bele abba, hogy tizenévvel ezelőtt vajon tényleg a dél-európaiak voltak-e a „rosszfiúk” és az északiak a „jóságosak”, de történetileg bizonyítható, hogy az euró rendszer a krízisek idejében a gazdag országoknak jó, a szegényebbeknek rossz.
Mindenesetre az észak-nyugati európai államok saját közvéleményük hangulatát kiszolgálva, elfogadtatták a narratívát, hogy az euró a déliek csalásai miatt került válságba.
De, ami az itt és most helyzetet illeti, senki nem vádolhatja Spanyolországot vagy Olaszországot vagy bármely más országot a koronavírus terjesztése miatt.
Itt és most járványügyileg és gazdaságilag minden egyes EU tagállam sorsközösséget alkot – objektíve.

Hiszen épp a sorsközösségnek megfelelően segítik is egymást. Az Európai Központi Bank teljes erővel beindította a gyenge lábakon álló tagállamok kötvényeinek felvásárlását. Minden jel szerint az euróövezethez és az EU-hoz kapcsolódó korábbi és újonnan, a járvány kapcsán létrehozott pénzügyi transzfer mechanizmusok, régi és új intézmények összességében legalább kétezer milliárd eurót mozgatnak a bajba került európaiak érdekében.

Ez kevés. Nem csupán a pénz, hanem a mögöttes rendszer is.
Ahogy kevésnek bizonyult – nem csupán pénzügyi-gazdasági, hanem elsősorban politikai alapon – az a mentési „hadművelet” is, amit 2010-12 között, főként Görögország ügyében prezentált az EU. Akkor sem, most sem a rendszert korrigálták, hanem tüzet oltottak.

Megmentették az euróövezetet. Ha nem tör be ez a nem is gazdasági-pénzügyi alapokról startolt válság, komoly összeurópai konjunktúra magját képezné az övezet.

Az EU és azon belül az euróövezet az utóbbi néhány évben folyamatosan távolodott el „önmagától”. Nemcsak gazdasági, hanem pénzügyi-és főként politikai unióvá kell válnia, Európát egységesíteni kell. Minél inkább távolodott a lényegi céljaitól, annál inkább kezdték semmibe venni saját polgárai és a nagyvilág kormányai. Megtörténhetett – éppen a gyengülést, az öngyengítést kihasználva – az Egyesült Királyság kilépése, Amerika ellenséges fellépése legeslegfőbb, történelmi szövetségeseivel (ti, az európai országok) szemben. És megtörtént, hogy szinte belső puccsot szerveztek az alapértékek felszámolása ellen egyes újonnan csatlakozott tagállamok.

Nem jóvátehetetlen károk ezek. A vírus utáni időszak lehetőséget biztosít a belső kohézió erősítésére.

Ez nem kizárt. De az első, meghatározó lépést egyelőre megint a dél-európai tagállamokkal szembeni német-holland-osztrák bizalmatlanság akadályozza.
Kardinális jelentősége lenne most az EU újra magára találása és visszaerősödése, ismételt, a korábbinál mélyebb egységesedése   szempontjából, ha az északiak belemennének a közös kötvénykibocsátásba, a közös, összehangolt, egymásba fonódó költségvetési politikába.
 Nem tudjuk, hogy végződik a korona-krízis, nem tudjuk, lesz-e és ha lesz, akkor mekkora mélységbe süllyeszt egyes országokat a recesszió. Nem világos még, de sok előjel utal rá, hogy deflációs nyomás és később inflációs nyomás, lényegében nagyon súlyos pénzügyi krízis sújtja majd Európa országait.
Mindezen potenciális, de erősen valószínűsíthető veszélyeket már most gyengítendő, szükség lenne az úgynevezett korona-kötvények – tehát az övezet közös kötvényei – kibocsátására. A kötvényeket elsőként nagy mennyiségben az EKB vásárolná. Őt aztán követnék, mert az EKB önmagában véve a legjobb garancia. Jelen helyzetben Európa a közös európai kötvény révén a lehető legolcsóbban jutna újfajta „újjáépítési” hitelekhez. A speciális, történelmileg példátlan kötvény életben tartása, gondozása márpedig egyre egységesebb és szorosabb belső koordinálásra késztetné a tagállamok költségvetési és monetáris politikáját.

A „korona-kötvény” biztonságos eszközt képezne európai és Európán kívüli intézményi befektetőknek, államoknak, Európát pedig közvetetten védelmezné olyan esetre, ha például az amerikai elnök történetesen homályos, sajátságos, önző politikai célokra kívánná fordítani az Egyesült Államoknak a dollár feletti dominanciáját.
A „korona-kötvény” beindítása és működtetése nyilvánvalóan politikai erőt sugározna kifelé, az EU határain kívülre, de – mivel a széthullás lehetősége is fenyeget – most a legfontosabb, hogy az EU tagországain belül növekedjék a bizalom. Az Unióban roppant mód csalódott Olaszország és néhány más ország közvéleménye és az elesetté vált európaiak előtt bizonyítani kell, hogy az európai szolidaritás nemcsak szavakat és aprópénzt, hanem nagyon komoly és mindenki számára érzékelhető tetteket jelent.

A válság nem kizárható következménye ugyanis a szélsőséges nacionalisták előretörése. Ők azok, akik leginkább értenek a bűnbak kereséshez, az összeesküvés elméletek gyártásához, az ellenségképek felfestéséhez, az ő céljuk  az EU alapjainak felszámolása. A „korona-kötvény” kibocsátása és sikeres gazdasági, a kárt szenvedett európai tízmilliók számára való felhasználása tűnik a leghatásosabb „harci eszköznek” a populizmus megállítására egész Európában.