vírus

A vírus, az vírus, de nem mindegy, hogy kínai-e vagy sem

Egyszerre komplikálja és le is egyszerűsíti a vírus által kiváltott piaci pánik kezelését, hogy a főszereplőt Kínának hívják. Ez a fő üzenete Peter Cardillo világgazdasági befektetési stratégának, a Spartan Capital egyik irányítójának. Értésünkre adja, hogy nincs olyan ország, amelynek ne fűződne érdeke ahhoz, hogy megoldódjék a Kínát sújtó bármely súlyos belső probléma, ugyanis minden ilyen jellegű jelenség globális hátrányokkal jár. Pláne, ha egy vírusról van szó, amely képes veszélyeztetni az egész emberiség egészségét. Ugyanakkor – paradox módon – a befektetők már nagyon várták, hogy mielőbb kitörjön valami „jó kis” pánik a piacokon, ami jelentős mértékben képes lenyomni az utóbbi hónapokban „egekbe szökött” árakat. A tény viszont, hogy Kínában a politika, beleértve a központi kommunikációt is, egyetlen párt és csoport kezében összpontosul, roppant mód gyengíti a hivatalosan kiadott információ valóságtartalmába vetett bizalmat- külföldön, belföldön egyaránt. Ez viszont gyengíti, súlyosbítja a helyzetet.

Zentai Péter: Mivel magyarázható, hogy eddig semmilyen negatív hatása nem volt annak, hogy három és fél éve egy kiszámíthatatlan ember vezeti az Egyesült Államokat? És annak, hogy Amerika kereskedelmi háborút indított Kínával, Európával, Kanadával, Mexikóval szemben, Irán és Amerika, Amerika és Észak-Korea között csaknem fegyveres konfliktus tört ki, és történelmileg példátlan adóssághegyek jellemzik a világgazdaságot? Minderre csak legyintettek a befektetők. Ugyanakkor egy korántsem példátlan és viszonylag csekély halálos áldozatszámmal járó influenzajárvány szerűség- amelyet a világ a mára felhalmozott tudásával gyorsabban képes izolálni, mint bármikor korábban –  pillanatok alatt szinte bedönti a világ tőzsdéit, piaci káoszt okoz?

Peter Cardillo: Egyrészt azzal, hogy Kínáról és nem más országról szól a „történet”. Másrészt azzal, hogy – bármennyire morbid és cinikus, amit mondok – ha most nem „bújt volna elő” ez a koronavírus, akkor valami mást kellett volna helyette sürgősen kitalálni.

Ez utóbbit hogy érti?

Az irracionális túllelkesedések, az egyre erőltetettebb és sűrűsödő csúcsdöntögetések éppannyira válnak előbb utóbb pszichésen elviselhetetlenné, mint a pánikok. A piacoknak, tőzsdéknek, azok véleményvezérnek számító főszereplőinek az idegeit már nagyon kezdte kikészíteni, hogy az utóbbi hónapokban jellemzően csak egyetlen irányt ismert a piac: felfelé.  Az örök bölcsesség szerint a fák nem nőhetnek az égig, ennek ellenére mindenki fejében ott motoszkált ennek lehetősége. Csakhogy ezt ugyancsak mindenki képesnek bizonyult önmagában elfojtani, pláne azután, hogy beláttuk, Donald Trump, Észak-Korea, Irán, a kereskedelmi háborúk beindulásával és a többi, korábban rendkívülinek feltételezett problematikával szemben immunissá vált a piac.

Azt mondja tehát, hogy a koronavírus járvány semmi egyéb, mint valami ürügy a piaci korrekció beállításához?

Roppant leegyszerűsítve ugyan, de alapvetően erről lehet szó. Százszázalékosan persze senki sem lehet az értékelésében magabiztos. De azt határozottan állítom: milliónyi befektető kívánja, hogy a vírus okán öt vagy tíz százalékkal  lemenjenek az árak, hogy az új, pregnánsan alacsonyabb szinteken „vissza lehessen szállni a vonatra”.

Tényleg morbid azt várni, hogy „legyen egy kicsivel még súlyosabb a helyzet, csak még néhány napig, azért egy picivel több halottal, de azért ne túl sokkal….” Nagyon erkölcstelen ez az egész.

Erkölcs? A piacok sosem működtek még erkölcsi megfontolások alapján. Mindazonáltal most leegyszerűsítetten és nagyon rosszindulatúan beszélünk. Ezt el kell ismernünk.

Maradjunk annyiban, hogy egy jelentősebb, hirtelen korrekció iránt igenis erősen megnőtt az igény a globális piacokon. Világgazdasági, világpiaci szemszögből hosszú távra szólóan – erkölcstelen még a jelző is – „jobb” dolog, ha egy objektíve legyőzhető, politikailag és tudományosan nagyon tanulságos probléma okoz piaci pánikot, mintsem olyan pénzügyi szituáció, mint amilyen 2008-ban példátlan világválsághoz vezetett.

Persze, senki sem tudja bizonyosan, hogy ez a járvány valóban oly gyorsan és biztosan legyőzhető-e.

Senki.  Mint ahogy azt sem lehet előre borítékolni, hogy az ilyen időszakokban a szokásosnál kiszámíthatatlanabbá váló piaci reakciók ezúttal már nem árazzák-e be Donald  Trump elnök eddig figyelmen kívül hagyott impeachment ügyét, Irán-politikáját, különösképpen az általa indított kereskedelmi konfliktusokat.  Ahogy ez utóbbiakhoz eddig pozitívan álltak a befektetők, különösképpen Amerikában, most ugyanezen problémákhoz simán az ellenkező előjellel is viseltethetnek. Ez még megjósolhatatlan.

Ez esetben akár tartósan is visszájára fordulhat az utóbbi idők lelkes piaci hangulata.

Kína látszólag ténylegesen nagy bajba kerülhet. Trump követelésére felvállalta, hogy plusz kétszáz milliárd dollár értékben vásárol amerikai árut, szolgáltatást. A járvány járulékos pszichés tömeghatását senki sem tudja megjósolni, de abszolút reális lehet az a lassan terjedő aggodalom, hogy a kínai emberek százmilliói – a kommunista párt várakozásaival, elvárásaival  ellentétben – hosszú távra szólóan bizonytalannak gondolják hazájuk belső helyzetét és radikálisan visszaszorítják fogyasztásukat, beleértve az új autók vásárlását, az utazásokat, az élvezetek hajszolását. Ha a dolog politikai dimenziókat is vesz, akkor reális lehet hosszú távra szóló drámai piaci hangulatváltástól tartani.

Tényleg? Politikai felindulástól is tartani lehet?

A szakértők többsége ezt azért irreálisnak gondolja. Ezúttal, ráadásul még az sem kizárt, hogy Donald Trump – szorongatott belső helyzetéből biztos kiutat keresvén – komoly segítséget ajánl fel Kínának, mivel azért az Egyesült Államoknak sem, mint ahogy senki másnak sem érdeke, hogy felfordulás történjen a világ legnépesebb, gazdaságilag kiemelkedő országában.

Ugyanakkor azt a határozott véleményemet egyetlen szakértő sem cáfolja, hogy – eredeti kérdéséhez visszatérve – ha ez a vírus a világ bármely más országából indult volna ki, akkor sokkalta kisebb lenne a kézzelfogható piaci következmény.

És ennek két alapvető oka van.

Az egyik, hogy – ha nem Amerikáról és Európáról van szó, akkor –Kínán kívül tulajdonképpen nem igazán létezik olyan ország, amely esetében, fizikai és gazdasági értelemben egyaránt, reálisan nem szigetelhető el a vírus terjedése országhatárokon belül.

Kína, mint ország, mint társadalom és mint régió is a világ egyik legnagyobb paradoxona. A világkereskedelem meghatározó szereplője, a legnagyobb exportőrök egyike, szó szerint: Kína nélkül nem tud lélegezni a világgazdaság. Nincs olyan ország a Földön, amely ne függene valamiképpen Kínától.

A másik: Kína politikailag a világ egyik legelzártabb társadalma.

Ez a kettősség roppant veszélyes egyveleget képes alkotni, ha Kínán belül nagy baj van. Bármilyen „kínai kór” óhatatlanul – ahogy konkrétan ez a vírus – pillanatok alatt szétterjed az egész világon.

Ugyanez történne, ha Amerikában vagy Európában üti fel fejét valami kór.

Pontosan. De Amerika, Európa, Japán politikailag, főként kommunikációs szempontból, nyitott társadalmakat takar. Kína viszont nem. Amerikában vagy Japánban nem fordulhat elő, hogy egy központi apparátus eldönti, hogy az alközpontok információi alapján mit közöljenek egy betegség terjedéséről a világnak. Egy nyitott társadalomban nincs igazán késedelmi idő, legfeljebb később is jól megindokolt esetekben. A média független hatalmi ágként működik és végzi oknyomozó munkáját. Egy vírus terjedése kapcsán mindenütt óhatatlanul napvilágot látnak egymásnak ellentmondó hírek, pletykák, álhírek a közösségi hálókon. Azért az a meghatározó, hogy a szakmai hivatalok, illetékesek alapvető érdeke, hogy igazat mondjanak. Ha ezt direkt, szervezetten megtagadják, akkor annak drámai belpolitikai és büntetőjogi következményei lennének. A politikai vezetés nem kockáztathatja meg, hogy irányítottan, tervezetten hazudjon, az ugyanis elkerülhetetlenül kiderülne.

Kínában ez nagyon nincs így, és ezzel nemcsak a külvilág, hanem a kínaiak százmilliói is tisztában vannak.  A széles kínai társadalom bizalma a hivatalos intézményekben, a monopóliumot élvező kommunista pártban katasztrófák idején a legminimálisabb. Bármit mondhat a versenytárs nélküli kínai állami média, annak mindig nagyon alacsony a hitele, külföldön és belföldön egyaránt.  Ez tovább súlyosbítja és még kiszámíthatatlanabbá teszi a helyzetet.