Kortárs képet a falra és a portfólióba is!

Néhány éve, amikor vidéki rokonaimnál beszélgettünk egy karácsonyi látogatáskor, nekem szegezték a szokásos kérdést, hogy „na akkor, ha ti olyan okosak vagytok, akkor mondjátok meg, mibe kell most fektetni, amin sokat lehet majd nyerni”.

Befektetési területen dolgozóként, gondolom, nemcsak én szoktam megkapni ezt a kellemetlen felütést egy kellemesnek ígérkező rokonlátogatás során olyankor, amikor a testem heroikusan épp megemészteni próbálja azokat a kajákat, amelyeket hétköznapokon (tehát az év összes többi részében) nem (vagy nem abban a mennyiségben) fogyasztok, és amelyeket azokban a napokban már több helyen és többször is megpróbáltam visszautasítani, csak valahogy végül meggyőzésre kerültem.

Kellemetlen a kérdés, mivel a rokonoknál pont nem dolgozni szeretnék, hanem lazítani, családi életet élni, márpedig, ha komolyan veszem a kérdést, akkor dolgoznom kell. Mivel ez a helyzet elég gyakran felmerül, ha a háziak előre készülnek érkezésemre (előre készülnek rá), ezért valamilyen edzettséget azért szereztem már. Nyilván egy sor „jéghideg” kérdést kellene feltennem azoknak az embereknek, akikhez a szeretet és rokoni szálak kötnek, mindezt ráadásul egy ünnepi alkalomkor más rokonok társaságában (ami meg diszkréciós kérdéseket vet fel), illetve nyilvánvalóan nagy (munka témájú) odafigyelést és koncentrációt igényelne az ellazulva töltött pihenőidőmben tőlem és tőlük is. Arról nem is beszélve, hogy ott azonnal át is kellene hidalni a meglevő kulturális, (munka)életmódbeli és képzettségbeli (néha üvöltően nagy) különbségeket. (Rutinosabb kérdezőim ilyenkor magyarázataimba belevágva már csak egy „jó-jó, egy papírnevet mondjál”-t dobnak oda nekem…)

Szóval, „nagyon szeretem”, ha karácsonykor a rokonok ilyen kérdéseket szegeznek nekem, ugyanakkor szeretem őket, szeretek velük lenni és segíteni is szeretnék nekik. A szóban forgó családról tudtam, hogy alapszinten, de szeretik a művészetet, a festményeket (de teljesen üresek a falaik) és nincs idejük, sem kedvük/tudásuk követni a kockázatosabb eszközöket (mert a nem annyira kockázatosakhoz én nem is kellek), ezért az szaladt ki a számon, hogy kicsit ássátok be magatokat a kortárs magyar festménypiacba, vegyetek háború utáni és/vagy magyar kortárs (fiatal) festők műveiből, mert noha elég kockázatos ez a lépés, de az az érzésem, hogy ezeknek az értéke idővel emelkedni fog.

Természetesen jó nagyot néztek erre a válaszomra (meg is akadt a jó lendületű beszélgetés), azzal vágtam ki magam, hogy javasoltam néhány galériát, valamint felhívtam a figyelmüket a festményaukciókra.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire beletalálok.

Ugyan nekem is vannak kortárs képeim, de sosem a befektetés pénzügyi megtérülése volt az elsődleges számomra (hanem az esztétikai és érzelmi), azaz nem befektetőként tekintettem erre hobbimra. (Ugyanakkor az, hogy nem befektetésként tekintek a képeimre, nem azt jelenti, hogy ész nélkül, bármit, bármilyen áron megveszek.)

Ha valaki az elmúlt nagyjából egy évben közelről követte a hazai festményaukciókat, azon belül is a kortárs alkotók műveit, illetve a háború utáni magyar festészet alkotásainak árait, akkor bizony alaposan meglepődhetett a nagymértékű áremelkedés láttán, kockázatos befektetésnek sem voltak utolsók ezek a képek. Megszokhattuk már, hogy a kockázatvállalásra ösztönző hozamsivatagban kialakult a „minden buborék”, de szerintem arra azért kevesen fogadtunk volna, hogy hazai alkotók hazai képei is kiváló befektetések lehetnek ilyen rövidtávon. Mielőtt azonnal átrohanna a szomszédba a festőművész sráchoz képet venni, fontos hangsúlyozni: ahogy a részvénypiacon sem talál két egyforma céget, úgy a festménypiacon sem homogén a kínálat és a kereslet, a képek áralakulása nem egyforma, még egy alkotó műveinek árain belül is lehetnek érdemi eltérések, nemhogy alkotók, korszakok, trendek/divatok között. Ezen a piacon is van kockázat, nem is kicsi.

Ez a bejegyzésem a Richter kiállítás kapcsán íródott bejegyzéshez kapcsolódik, de annyiban szerencsés az időzítés, hogy jövő héten rögtön két aukción is követheti már a folyamatokat, és nem is akárhol, hiszen ezeket az aukciókat a hazai aukciós piac legnagyobb cége szervezi.

https://viragjuditgaleria.hu/hu/grafikai_aukcio/

https://viragjuditgaleria.hu/hu/kortars_aukcio/

A két aukció katalógusait áttekintve rögtön erős jelzést kaphat arról, hogy kik azok a hazai alkotók (és mely alkotásaik), akik vannak annyira komolyan véve, hogy „beférnek” egy vezető akciós ház adott témájú aukciójára. (Nemcsak az aukciós ház munkatársai, hanem főleg a jövőbeli vevők által is komolyan véve, utóbbiak véleményének helyes előrejelzése létfontosságú egy piaci alapon működő aukciósház számára.)

A katalógusokat látva fontos megemlíteni, hogy a hazai kortárs piac kínálata lényegesen szélesebb a látottaknál, sok kiváló alkotó és művei most nem (vagy nem olyan művekkel képviselve) vesznek részt ezeken az aukciókon (de más aukciókon meg majd igen), illetve a még élő és alkotó művészekhez a velük szerződésben álló, őket képviselő galériákon keresztül könnyebben is el lehet jutni, mint megvárni, hogy egy-egy alkotásuk végre megjelenjen az aukciós piacon.

Laikusként mindig nehéz meghatározni a helyes árszintet (mint az alkotás egyik fontos tulajdonságát), tapasztalatom szerint sokakat ez tart vissza az első igazán kortárs-vételektől, mivel egy-egy kép vásárlása után nem akarják magukat „hülyének érezni” azért, mert esetleg később kiderül(het), hogy más máskor olcsóbban is tudott venni. Az aukciós vételek elvileg piaci, de korántsem torzításoktól mentes értékítéletek, míg galériától vásárolva majdnem közvetlenül a művésztől vesz képet a vásárló, a szerencsésebbek pedig tényleg közvetlenül a művésztől vásárolhatnak, ahol sokszor nem is a kedvezőbb árszint a „haszon” a többi vételhez képest, hanem az alkotóval kialakított személyes közeg, ami növeli az elköteleződést és segíti a művek (és az életmű) értelmezését. (Nem törvényszerű, de közvetlen személyes kapcsolat esetén összességében gyakran többet költenek a vevők a művész képeire, mivel az aukciókhoz képest nyomottabb áron ugyan, de több alkotást vásárolnak tőle.)

Manapság (ezeken az aukciókon is) a szervezők általában használják a „becsérték” fogalmát, ezzel segítve (egyesek szerint érdekből irányítva, manipulálva) az érdeklődő közönséget, és tetszik vagy nem tetszik az adott ár, de a nyilvános ármeghatározás az aukciók vitathatatlanul hasznos funkciója.

Azt gondolom, hogy a mostani aukciókon látható becsült árak közül az alacsonyabbak blogunk olvasói számára nem lehetetlen küldetések, azaz akinek van egy nagyon tetsző alkotás, akár még ki is próbálhatja magát, olyan nagy összeget nem kockáztat.

De mit is kockáztat? Ha például egy 400 ezer forintért megvásárolt képéhez hasonló képet (ugyanazon alkotótól) féláron lát a következő aukción, akkor ugyan „fejben bukott” 200 ezer forintot, de van egy számára szép képe, és nagyon könnyen lehet, egy harmadik aukción fél év múlva meg magasabb áron lát egy hasonló képet ugyanazon alkotótól. A festménypiacon nem olyan sűrűn „frissülnek” az árak, mint a részvénypiacon, a befektetői kör is jóval szűkebb, az esztétikai (és presztízs) hozam elég nagy.

Ha az online áttekintés után (figyelembe véve a becsült értéket + jutalékot) esetleg már vételi szándéka is van, mindenképpen nézze meg a képet az aukció előtt élőben is az aukciós kiállításon (már mindkettő zajlik), a képernyő ugyanis messze nem mutat olyan sokat a képből, mint azt gondolnánk, a helyszínen pedig rögtön kiderül majd az is, hogy megvan-e a kémia, azaz, hogy kell-e Önnek az a kép annyira, hogy aukción „harcoljon” is érte.

És hogy ne csak általánosságban írjak, néhány nekem „komolyan” tetsző kép a kínálatból (fontosnak tartom rögzíteni, hogy az alábbi képek beadója nem én vagyok):

Grafikai aukció:

36. tétel: Gross Bettelheim Jolán, Metropolisz

Kortárs művek aukciója:

10. tétel: Bullás József, Zöld átló, 1996

24. tétel: Csapek Károly, Gyár I., 1920-as évek

65. tétel: Bernát András, Objektum No. 236, 2001

77. tétel: Lantos Ferenc, Kompozíció, 1998

88. tétel: Ottó László, Festmény (XV.), 2003

A fentiek mellett persze, önmagában még jónéhány alkotás tetszik, vagy nagyon tetszik nekem, de vagy az árukat, vagy a méretüket stb. nem tartom megfelelőnek ahhoz, hogy a falaimra rakjam őket. (Mert én nem raktározni venném őket, ha vennék, de nagyon valószínű, hogy a várakozásaimnál magasabbra mennek majd az árak.)

Ha felkeltette a figyelmét ez terület, nem marad le semmiről, ha most még nincs semmi, ami komolyan érdekli, a következő hónapokban számos aukción próbálhatja majd ki, hogy milyen festményaukción nézelődni, esetleg vásárolni.