Krízis menedzsment önzetlenül?

Az világban az alkalmazottakra váró drámák jórészt a tulajdonosi rétegek önzőségéből, kollektív, társadalmi felelősségtudatuk hiányából, legfőképpen szűklátókörűségükből fakadnak. Nem képesek vagy nem is akarják tudomásul venni, hogy alkalmazott és tulajdonos sorsközösséget alkot. Baj és prosperitás idején egyaránt egy hajóban utazunk, amikor lehet, akkor a növekvő jövedelmeken, egyébként pedig az áldozatok vállalásában is igazságosan kellene osztozkodni. Egyebek közt erről vall a kisvállalkozások hitelkártyás forgalmát segítő ugyancsak kisvállalatnak számító Gravity Payments nevű Seattle-ben működő cég alapító tulajdonosa, Dan Price. Azzal vált sok évvel ezelőtt híressé, hogy cégénél hetvenezer dollárra emelte az évi minimálbért, ő maga is minimálbéren dolgozott eddig, most viszont épp a túlélésért küszködik – kollektívájával együtt, roppant mód kreatívan.
Ezáltal megint bekerült a hírek világába.   

Zentai Péter: Elnézést, de provokálni akarom. Azzal,hogy néhány évvel ezelőtt évi több milliós nagyságrendről hetvenezer dollárra csökkentette saját tulajdonosi és vállalatvezetői jövedelmét és mindmáig egy centtel sem keres többet, mint a legtöbb alkalmazottja, felmerül bennem az a kérdés, hogy Ön egy szocialista gondolkodású tőkés-e, avagy az egyik legkitűnőbb marketinges?

Dan Price: Egyik sem, bár lehet, hogy mindkettőben van némi igazság. De itt és most az Egyesült Államokban, és feltételezem, hogy a világ többi országában is, olyan válság alakul ki, amely igazolja, hogy a hatalmas társadalmi-gazdasági és mentális bajok forrása, hogy a piaci életben általánosságban nincs kiegyensúlyozott, fair viszony tulajdonos és munkavállaló között, hogy nincs közös felelősségvállalás, előny- és hátrány megosztás köztük. Sejthető, hogy egyszer katasztrófához vezetnek az egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, a közösen termelt jövedelmek elosztása körül. Ezek nagyon látványossá válnak a mostani krízis kapcsán.

De maguknál létezik ez a speciális, szinte egyedülálló kollektivizmus. Mégis, most ugyanúgy bajban vannak, mint a többi kis- és középvállalat. Ezt Ön írta meg egy, a minap megjelent cikkben,eamiatt hívtam fel… 

Amint évekkel ezelőtt beindultunk – az egyik technológiai startup cégként a sok közül – az első pillanattól kezdve bármit tettünk, arról a közösség, az alkalmazottak bevonásával döntöttünk. Most valóban – ahogy egész Amerika – mi is nagyon súlyos krízisben vagyunk, négy, legfeljebb öt hónapig bírjuk fizetni a költségeket, melyek bevételeinknek többszörösét teszik ki. Szóval, nagyon hamarosan simán csődbe jutunk, ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig. Helyesebben: ha továbbra sem megy előre semmi. Itt, Seattleben elképesztő a gazdasági dráma, ügyfeleink forgalma   – kivétel nélkül mind kisvállalat, önálló vállalkozó – átlagosan 60 százalékkal csökkent egyetlen hónap leforgása alatt. Húsz százalékuk elkerülhetetlenül tönkremegy vagy már tönkre is ment.  Néhány hét alatt összességében milliós nagyságrendben vesztették el állásukat Kaliforniában, Washington államban – vagyis a mi célterületeinken – meghatározóan kisvállalati alkalmazottak.

Azt azonban sikerült megakadályoznia, hogy saját alkalmazottai is ilyen sorsra jussanak. 

Nem én nem engedtem, hanem közösen döntöttünk erről a kérdésről is. Szcenáriókat, opciókat dolgoztunk ki: x százalékkal csökkentsük-e most azonnal az alkalmazotti létszámot, emeljük-e drasztikusan a megmaradt, az eleve tőkeerős, a válságot átvészelni képes kliensek előfizetési díjait, és így tovább.  Minden egyes munkatársunk – kétszázan vagyunk összesen – külön-külön is asztalra tett az egész vállalatot vagy saját területét érintő javaslatokat, és mindenki átnézhette, átnézheti kollégái, munkatársai, sőt a vezetőség elképzeléseit is. Kollektív gondolkodás, ötletelés tárgyává tettük közös jövőnk alakítását.

Ön – ahogy írásából kiveszem –   azért manipulálta is közösséget: tudniillik bejelentette, hogy nullára redukálja saját fizetését, semmi pénzt nem vesz ki a cégből, amíg a dolgok nem rendeződnek. 

Nevezheti ezt manipulációnak, de – mivel a cég történetében ez nem először történt meg, tudniillik, hogy lemondok a jövedelmem kisebb-nagyobb részéről súlyosabb helyzetekben – az engem ismerők, a velem munkakapcsolatban lévők közül senkit sem vágott mellbe a közlésem. Nagy meglepetést cégen belül nem okozhattam.

A klienseik és potenciális klienseik körében talán azért igen… Mindenesetre a cége nagy publicitást élvezett négy vagy öt évvel ezelőtt, amikor nemcsak saját jövedelmét vitte le évi millió dollárról hetvenezerre, hanem azt is bejelentette, hogy cégénél – nem is tudom –  talán a világon a  legmagasabb átlagfizetést vezetik be:  hetvenezer dollár per év Önöknél a minimálbér. Nagyon nagyvonalú lépés, ami – feltételezem – jobb hírverés, mint bármilyen reklámkampány…Rosszindulatú vagyok, tudom.

Tényleg rosszindulatú feltételezés, mert elvi alapon és gyakorlatias megközelítés alapján történt ez is. A döntést követően számtalanszor bizonyosodott be, mennyire kreatív egy olyan munkahelyi közösség, ahol senki nem érzi magát a másikhoz képest alábbvalónak, nincs ok furkálódásokra, ha alapvetően mindenki elégedett és közös akarat a munkahelyünk megőrzése. Szóval, mindenki abban érdekelt, hogy jól menjen a cégnek.  Öt év alatt megtripláztuk a forgalmunkat és ehhez igenis köze volt a vállalaton belüli közös szemléletnek és annak az anyagi biztonságnak, ami minden egyes dolgozót behálóz.

Nyilvánvalónak gondolom, hogy sok olyan ügyfelet szereztünk időközben, akik tudtak a nálunk „dívó” munkamorálról, és megértették, hogy egy olyan cégtől, ahol a dolgozók érdekeltek a jó munkában, tartósan jó, megbízható szolgáltatásban lesz részük. Való igaz, sokat írtak rólunk a médiában, de az igazságot írták meg, tudniillik kiderült, hogy ahol ennyire biztos anyagi körülmények közt dolgoznak az emberek, azok magánélete is kiegyensúlyozottabb, nyugodtabban élnek. Büszkén hirdettük- ami szintén igaz – hogy a nálunk dolgozók átlagosan több gyereket szülnek, nevelnek, mint az amerikai kisvállalati szektorra jellemző átlag. Ráadásul sokkal nagyobb a belülről, dolgozóktól származó technológiai és értékesítési innovációk aránya, mint a legtöbb kisebb startup cégnél.

A mostani krízist mégis úgy írja le, hogy a cégük az életben maradásért küszködik…

A cég havi vesztesége elérte az egymillió, most már lassan másfélmillió dollárt. Pillanatok alatt töröltünk kétszázezer dollárnyi céges utazási és minden egyéb olyan költséget, ami mai szemmel nézve fölösleges luxus. Minden kollégánk ötletekkel, saját vállalásokkal állt elő, amelyek teljesítéséért nem kér pénzt.

A veszteségek azonban halmozódnak, de – kollektív döntésünk – hogy nem válunk meg senkitől, a végsőkig kitartunk együttesen.

Velem együtt minden egyes munkatárs lemondott fizetésének, jövedelmének nagy részéről. Nemcsak én, de a többi menedzser, főnök sem visz haza egy dollárt sem ebből a cégből. A többi alkalmazott nem dolgozik ingyen, ezt nem engedheti meg magának, de húsz-harminc-negyven százalékról mindenki hajlandónak mutatkozott lemondani.  Április hónapban négyszázezer dollárnyi bérköltséget takarítunk meg, ez céges szinten 20 százalékos kiadás spórolás. Ha nem javul a helyzet, megyünk tovább lefelé.

Vajon most üt vissza, vagy éppenséggel most bizonyosodik be, hogy helyes volt néhány évvel ezelőtt drasztikusan emelni az átlagfizetést?

Nagyon helyesnek bizonyul az akkori döntés. Ezek az emberek olyan helyzetben voltak éveken át, hogy komoly összegeket tudtak félretenni és nagyobb örömmel dolgoztak itt, mint bárhol másutt. A számukra szolid biztonságot nyújtó, garantált havi jövedelem a kulcs annak megértéséhez, ami most nálunk lezajlik. Azért tudjuk hosszabbítani és remélhetőleg megmenteni a cég életét, mert – ellentétben más kis vállalatokkal –   megengedhetjük magunknak a közös áldozathozatalt.  Mert minden egyes dolgozó félre tudott tenni, és magáénak, sajátjának tudta mindig is a céget, teljes mértékben azonosul vele ma is: a céggel, amelynek jogi értelemben csupán alkalmazottja, mégis sajátjának tudja tekinteni.

Az Amerikában az alkalmazottakra váró drámák – meggyőződésem szerint – egy olyan társadalom tünetei, amely a tulajdonosi rétegek önzőségéből, kollektív, társadalmi felelősségtudatuk hiányából, főként szűklátókörűségből fakadnak.  Nem képesek vagy nem is akarják tudomásul venni, hogy alkalmazott és tulajdonos sorsközösséget alkot. Baj és prosperitás idején egyaránt egy hajóban utazunk, amikor lehet, akkor a növekvő jövedelmeken, egyébként pedig az áldozatok vállalásában is igazságosan kell osztozkodni.  Újabb és újabb válságok fognak sújtani bennünket, melyek mélyülését nem utolsósorban az az abszurditás okozza,  hogy tulajdonosok, csúcsmenedzserek az alkalmazottakkal közösen  létrehozott jövedelmeknek nyolcvan-kilencven százalékát saját zsebre teszik. Szerintem az egész társadalom léte forog kockán, ha ezen nem változtatunk. Mi – a magunk részéről – változtatunk.