Luna-3, a szerencsés gurítás

Luna, oroszul Hold. A Luna sorozat űrszondái voltak az első szovjet űrszondák, amelyeket a Szputnyik sikere után a szovjetek a Hold felé irányítottak, hogy fenntartsák a kialakult képet: a szovjet tudomány a világ előtt jár!

Az első Luna szondákkal csak eltalálni akarták a Holdat. Ehhez az kellett, hogy kiszámolják a pályát és vezéreljék a hajtóműveket, hogy amikor kifogy az üzemanyag és a hajtómű leáll, a szonda repüljön még három napig a világűrben, végül becsapódjon a Holdba. Ha nem sikerül jól a célzás, akkor a szonda elhagyja a Föld-Hold rendszert és Nap körüli pályára áll. Ha nem kürtöltük világgá, hogy a Holdat céloztuk meg, akkor még lehet utólag korrigálni a kommunikáción, hogy csak úgy kilőttünk valamit az űrbe. Tegyük hozzá, hogy az első néhány kísérlet az amerikaiaknak sem jött össze.

A Luna-3 egy jól kitalált szonda volt, és egész jól is működött. Az volt a célja, hogy lefényképezzék a Holdnak a Földről sohasem látható oldalát. És mindezt 1959-ben! Azt el tudjuk képzelni, hogy a 60-as évekre már komoly űripar alakult ki, de ez az 1959-es dátum szinte elképzelhetetlen. És minden technikai részletet akkor, ott helyben kellett kitalálni és modern számítógépek nélkül megvalósítani!

A szondát nem tudták irányítani, előre ki kellett számolni a pályáját, amit egy egész matematikai kutató intézett számolt, ugyanis menet közben már nem volt lehetőség a pálya módosítására, mert nem volt hajtómű a szondán. A szondán csak apró fúvókák voltak, amik be tudták fordítani az egész szondát úgy, hogy a rászerelt kamera a Hold felé nézzen. Ehhez a szonda oldalára felszerelt nyolc darab fényérzékelő detektor jelét használták fel, amelyek segítségével megtalálták a Napot és a Hold fényes oldalát. A küldetést úgy tervezték meg, hogy fényképezés idején a Holdnak felénk forduló részének 30 százaléka, a távoli felének 70 százaléka legyen megvilágítva, így a kapott képekről meg lehet majd állapítani, hogy a Hold pontosan melyik részét is ábrázolják.

És igen, a képalkotás. Nemhogy digitális kamerát, de még megfelelő felbontású TV-kamerát sem tudtak készíteni, így maradt az a megoldás, hogy fényképezőgéppel hagyományos analóg 35 mm-es filmre elkészítik a képeket, azokat a fedélzeten előhívják, egy kezdetleges szkennerrel elektromos jelekké alakítják, amiket rádióüzenet formájában leküldenek. Arról álmodni sem mertek, hogy a filmet visszahozzák a Földre.

Az első Hold melletti elhaladás során készült közel 30 felvételt akkor sugározta le a műhold, amikor visszatért a Föld közelébe. A kissé zajos, gyenge felbontású képeken egyértelműen látszódott, hogy a Hold távoli oldalán hiányoznak a sötét medencék, és a felvételeken 130 új alakzatot, többnyire krátereket sikerült azonosítani.

A Luna-3 esetében alkalmazott képalkotó-képtovábbító technológia – igaz, amerikai változatban – még a 60-as évek közepéig szolgálta a Hold kutatását. A történetnek volt egy furcsa amerikai szála is. Erről Pjotr Fjodorovics Blaclavec mesélt 1995-ben. Ő tervezte azt a berendezést, ami a filmet a szonda fedélzetén előhívta és elektronikus jelekké alakította. Az első műholdak méréseiből már lehetett számítani arra, hogy a Holdhoz vezető útja során a filmet erős kozmikus sugárzás éri. A szovjet ipar nem tudott olyan filmet előállítani, ami kevéssé érzékeny a kozmikus sugárzásra és nem megy tönkre a várható nagy hőmérsékletingadozás hatására sem, azonban a szovjetek elegendő mennyiségben rendelkeztek ilyen amerikai gyártmányú filmmel. Ezek a filmek kémkedési célra kifejlesztett, a meteorológiai ballonokhoz hasonló ballonokkal érkeztek a Szovjetunió fölé. Ezeket a ballonokat az 1955-ben a Genetrix program keretében százszámra indította a CIA Nyugat-Európából, hogy a sztratoszférában fújó nyugati szelek hatására átrepüljenek a Szovjetunió felett, és közben fényképeket készítsenek. A ballonokra szerelt fényképezőgépek kazettáiból alig 54 jutott vissza az amerikaiakhoz, a többi egy része a Luna-3 sikerén keresztül, a szovjet tudomány dicsőségét hirdette. Persze ezt az apró részletet Blaclavec főnökeinek nem kellett tudniuk…