Magyarország az első homokzsák, amelyet ki lehet hajítani a léghajóból

Az origo.hu oldalon olvastuk a Varró Lászlóval készült interjút.

A rossz hazai környezet miatt nem fektetnek be az energetikába a külföldi multik, megrendült a bizalom a magyar jogállamban Varró László, a Nemzetközi Energiaügynökség igazgatója szerint. A civilizációs hovatartozásunkról nem kellene vitát nyitni, lovas nomádok tényleg voltunk, de ebből nem következik, hogy oda kellene visszatérnünk. A közgazdász az elkövetkező tíz évben nem számít érdemi növekedésre Európában, és szerinte egy finn tanárnő állampapírba fektetett megtakarításának elinflálása lenne a Rubikon átlépése.

A nyugati médiában és európai uniós körökben többnyire rossz a megítélése a magyar kormánynak és gazdaságpolitikának. Ön egy nemzetközi szervezet egyik vezetőjeként dolgozik Párizsban, miként érzékeli ezt mindennapi munkája során?

Sehogyan. Tapasztalataim szerint mind a magyar jobboldal, mind az ellenzék szisztematikusan túlbecsüli, hogy Magyarország mennyire fontos téma. Se az nem igaz, hogy balliberális összeesküvés lenne a magyar kormány ellen, se az, hogy nemzetközi botrányt kelt az Orbán-kabinet. A figyelem az eurózóna-krízisen van, Spanyolország a beszédtéma. Találkozóim során Magyarország egyszer-egyszer került elő, igaz, akkor elég kritikusan. A külföldiek benyomásai negatívak, de felszínesek és alulinformáltak is. Ebből következően azt gondolom, semmilyen helyrehozhatatlan kár nem keletkezett az ország megítélésében.

Mit szólnak ahhoz a nyugati, európai döntéshozók, önt is beleértve, hogy a keleti orientáció, a Nyugat hanyatlása, sőt a félázsiai magatartásmintákból következő szkepszis a demokráciával és a kapitalizmussal kapcsolatban a magyar kormány kommunikációjának gyakori elemévé vált?

Kínában és Koreában – de például Indiában nem – évszázados hagyománya volt annak, hogy autoriter rezsimek professzionális, centralizált államigazgatást tartsanak fenn. A közigazgatási versenyvizsgát Kínában kétezer évvel ezelőtt vezették be. Mi, magyarok sohasem voltunk ilyen konfuciánus hagyományokon nevelkedett, rizstermelő ázsiaiak. Nem hiszem, hogy a kelet-ázsiai – Japán, Dél-Korea és Tajvan esetében már egyébként is demokratikus – társadalmak tapasztalata kiragadható lenne az ottani kulturális kontextusból. Ráadásul éppen azok az ázsiai országok lettek sikeresek, amelyek kiépítették a kapitalizmus intézményi alapjait. A japán gazdasági és pénzügyi jogot német mintára alkották meg, Szingapúr a brit birodalomtól örökölte a közjogot. Lovas nomádok tényleg voltunk, de ebből még nem következik, hogy oda kellene visszatérnünk. Közép-Ázsia sajnos – az olajvagyont leszámítva – nem sikertörténet. A mai Dániát sem véres baltával kormányozzák, mint a viking barbárokat annak idején. Az elmúlt ezer év történelme is számít. Magyarország a stratégiai döntést a civilizációs hovatartozás ügyében nem 1989-ben, hanem 1000-ben hozta meg, a kereszténység felvételével, aztán az Aranybullával, a humanizmus meghonosodásával vagy a tordai országgyűléssel. Ez a vonulat a nyugati politikai és szellemi fejlődés fővonalához illeszkedik.

Akkor vajon miért nem az egyértelmű nyugati orientáció vezérli a kormány kommunikációját és politikáját?

A kormányzati kommunikációról nem engem kell megkérdezni, a stratégiai orientációt tekintve pedig nem hiszem, hogy az EU-ból vagy a NATO-ból való kilépés bárkiben is felmerült volna.

Párizsból nézve melyek a jelenlegi magyar befektetési környezet legfőbb előnyei és hátrányai?

Kedvező az ország földrajzi fekvése, Budapest kellemes hely, és nyugati szemmel nem különösen drága itt élni. A magyar munkaerő elfogadottan jól teljesít, hatékony és kreatív. A közelmúltig a pénzügyi intézményrendszer is az erősségek közé tartozott. Amit a magyar társadalom tesz hozzá az ország megítéléséhez, az szinte mind a lista pozitív oldalán található. A kritikus probléma az állam gyenge teljesítménye. A jogalkotás színvonala, a korrupció, a költségvetési tervezés, az adórendszer kiszámíthatatlansága és közgazdasági ösztönzői mind a negatívumok közé sorolhatók.

Varró LászlóVarró László 1972-ben született. Jelenleg a párizsi székhelyű, 28 fejlett országot tömörítő Nemzetközi Energiaügynökség igazgatója, a gáz-, a szén- és a villamos energia terület vezetője. Korábban, 2005-től a Mol vezető közgazdásza volt, majd 2008-tól a cég stratégiai igazgatói pozícióját töltötte be. Diplomáját a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, PhD-jét a Cambridge Universityn szerezte.

Az energiaberuházások miért kerülik el Magyarországot? Nincs szándék, nincs rá szükség, vagy a magyar befektetői környezet ijeszti el a beruházókat?

Egyértelműen szükség van energetikai beruházásokra Magyarországon. A hálózat folyamatos karbantartást igényel, és az erőművi beruházások is esedékesek lennének ebben az évtizedben. Nem kétséges, hogy a jelenlegi beruházási szint alatta van annak, ami a biztonságos energiaellátáshoz hosszú távon szükséges; ha ez nem változik, az ellátás színvonala és biztonsága romlani fog. Az ok a rossz befektetői környezet. Mivel az európai energiaszektornak a pénzügyi nehézségek miatt vissza kell fognia a beruházásait, nagyon kemény a verseny az országok között a befektetésekért. Egy nagy nemzetközi tanácsadó cég energetikai partnere azt mondta nekem, Magyarország az első homokzsák, amelyet ki kell és ki lehet hajítani a léghajóból. Ma minden beruházásvágás úgy kezdődik, hogy a magyar projekteket törlik.

Ez rosszul hangzik. Ráadásul nemcsak az energetikai beruházások nem jönnek, a többi területen sem látszik aktivitás. Mi lenne a legfontosabb teendője a gazdaságpolitikának annak érdekében, hogy a beruházásokat serkentse?

Egy kapitalista társadalomban az állam legfontosabb feladata a magántulajdon szentségének és a szerződések betartásának a garantálása. Ez az alapja a gazdasági növekedésnek. Amennyiben megrendül a bizalom a magántulajdont védő jogintézményekben, egy modern gazdaság nem tud funkcionálni. Erre sok szomorú példa van.

Magyarországon is ez történt?

Történtek lépések, mint például a visszamenőleges hatályú törvénykezés, amelyek nem feltétlenül erősítették a jogintézményekbe vetett bizalmat. A legfontosabb feladat a jogrendszer kiszámíthatóságának javítása és a befektetői biztonság erősítése. Erre rövid távú, gyors megoldás nincsen, bizalmat éppen azzal lehet építeni, ha egy ország folyamatosan és konzisztensen tiszteletben tartja a befektetői szempontokat, akkor is, ha ennek az ellenkezője rövid távon politikai előnyökkel jár. Hangsúlyozni kell, hogy ez nemcsak – és nem is elsősorban – a külföldi befektetők iránt tanúsított magatartásra vonatkozik. Ma semmivel sem bonyolultabb Shell-részvényt venni, mint Molt, így a magyar középosztály is dönthet úgy, hogy külföldön fektet be.

Egyre kevesebb a szabad pénz, nemcsak Magyarországon, máshol is. Nem látszik a kiút az európai adósságválságból; az adósság kinövése szinte lehetetlennek tűnik, az elinflálástól és az adósságleírástól vonakodnak a döntéshozók. Mi lehet a megoldás?

A legfontosabb a növekedés élénkítése. Ha van pozitív hatása a válságnak, akkor az az, hogy számos országban kikényszerít olyan szerkezeti reformokat, amelyeket már régen meg kellett volna csinálni, de a görög teherautó-sofőröktől az olasz patikatulajdonosokig a legkülönfélébb lobbik ellenállása ezt megakadályozta. De sajnos még nem biztos, hogy ez elég lesz. Bizonyos esetekben az államadósság olyan mértékűre duzzadt – és nyilvánvalóan fenntarthatatlan pályára került -, hogy éppen a részleges elengedése építhetne bizalmat. Lengyelország ezt megtette 1990-ben, számottevő negatív következmény nélkül. Ingyen ebédek nincsenek, aki 20 százalékos hozammal görög államkötvényt vesz, nem állíthatja, hogy nem ismerte a kockázatokat. Egyetértek azzal a német állásponttal, hogy a kötvénytulajdonosoknak is áldozatot kell hozniuk.

A német ihletésű uniós válságkezelés kiállja az idők próbáját, vagy a mindenáron való költségvetési szigor mellett-helyett intenzívebben kellett volna és kellene élénkíteni?

A németeknek abban igazuk van, hogy a versenyképességet javító reformok és mélyebb politikai unió nélkül a közös pénzügyi felelősségvállalás elképzelhetetlen. A költségvetési megszorítások recessziót mélyítő hatása azonban előre látható volt, és valóban túl lassan került át a fókusz a növekedésre.

Az Egyesült Államok döntéshozói – nemrégiben maga Obama elnök és az amerikai befektetők is – gyakran Németországot okolják a válság elhúzódásért, a túlságosan is a megszorításokra épülő válságkezelésért. Osztja ezt a kritikát?

Mit szólna egy amerikai választópolgár, ha a szabadkereskedelmi megállapodás kapcsán egyszer csak közölnék vele, ki kell fizetnie Mexikó államadósságát?! Amikor az európai monetáris unió létrejött, a szabályokba határozottan beleírták, hogy nem lesz adósmentés, minden állam maga felel a pénzügyi kötelezettségeiért. Vegyünk egy példát. Az új francia elnök vissza akarja állítani a korábbi nyugdíjba menetel lehetőségét, bizonyos esetekben akár 60 éves korban. A nyugdíjkorhatár egy évvel való megváltoztatásának jelenlegi értéke Franciaországban több mint kétszáz milliárd euró, ennyivel többe kerül ez az államnak. Miért kellene a 67 éves korig dolgozó németeknek ezért kezességet vállalniuk, ha nincs olyan politikai unió, amely megakadályozná a fenntarthatatlan, populista politikák tobzódását? A német kormány titkosszolgálati eszközöktől sem riadt vissza, hogy a liechtensteini adóelkerülést visszaszorítsa, miközben Olaszországban Monti reformjai nyomán kerültek elő azok a Ferrari- és tengerpartivilla-tulajdonosok, akik évtizedeken át a minimálbér után adózó, veszteséges vállalkozást üzemeltettek. A jelenség Magyarországon is ismert. A német társadalom vonakodása nagyon is érthető.

Az Európai Központi Bank megfelelő monetáris politikát folytat, vagy pénznyomtatással kellene elinflálni az adósságot, és levegőhöz juttatni a gazdaságot?

Az EKB már ma is nagyon aktívan alkalmaz olyan eszközöket, amelyekért egy monetáris közgazdaságtani vizsgán a krízis előtt még buktattak volna. Mivel a német bankok csökkentik kitettségüket, a mediterrán régió bankrendszerét lényegében az EKB-tól kapott olcsó hitelek tartják a víz felett. Az EKB mérlegfőösszege több ezer milliárd euróra duzzadt. A következő lépés elvben az lehetne, hogy az EKB közvetlenül, pénznyomtatással finanszírozva vásárolja a mediterrán országok államadósságát, de ez maga a Rubikon: elinflálni a finn tanárnő állampapírba fektetett megtakarítását azért, hogy az olasz államadósság csökkenjen – arra nemhogy az EKB-nak, semmilyen európai kormánynak nincs demokratikus felhatalmazása.

A harmincas évek válsága óta több mint negyven kisebb-nagyobb krízist élt át a világgazdaság. Melyik az a legfontosabb tényező, amely alapján a mostani különbözik a korábbiaktól?

A pénzügyi válságok lefolyásukat tekintve kísértetiesen hasonlóak. A mostani különlegessége az, hogy 1929-33 óta először nem regionális, vagy csak a perifériát érintő krízisről beszélünk; ez a válság a világgazdaság centrumából indult.

Az elkövetkező évtizedben mire számít, ami a világgazdaság növekedési kilátásait illeti?

Egy pénzügyi krízisből való kilábalás, az adósságállományok leépítése mindig lassú és kellemetlen folyamat, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. Európa lassan fog növekedni. A nagy kérdés számomra az, lesz-e komoly lassulás Kínában, az ugyanis az energia- és nyersanyagárakon keresztül Oroszországot es Brazíliát is érzékenyen érintené.

Egy esetleges elnökváltás Amerikában miként befolyásolhatja a válságkezelést és a világgazdasági kilátásokat?

Az amerikai politikai rendszerbe nagyon egészséges fékeket és ellensúlyokat építettek be, a legsikeresebb elnökök pragmatikusak, és gazdaságpolitikájukat tekintve mindkét irányba nyitottak voltak. A republikánus Ronald Reagan adót emelt, amikor a költségvetésnek szüksége volt rá, a demokrata Bill Clinton pedig kifejezetten jobboldali ihletésű szociálpolitikai reformot írt alá. Az energiapolitikában ugyan a fúrj csak, bébi” (drill baby, drill”) jelszót Sarah Palin, a republikánusok 2008-as alelnökjelöltje adta ki, de az Obama-elnökség alatt a működő fúrótornyok száma történelmi csúcsot döntött. Az Egyesült Államok olaj- és gáztermelése gyors ütemben nő. Bárki is nyeri az elnökválasztást, annak biztosítania kell az amerikai államháztartás fenntarthatóságát, meg kell tartania az amerikai gazdaság versenyképességét, és egyszer – reméljük, mihamarabb – életbe kell léptetnie a klímapolitikát.

Szinte közhelyszámba megy, hogy a válság nyomán átrendeződés zajlik a világgazdaságban. De nem túlzás-e ez állítani? Egy neves agytröszt, a Conference Board szerint 2025-re a feltörekvő, illetve a nyugati országok GDP-jének egymáshoz viszonyított aránya a mai 50-50 százalékról 53-47 százalékra változik. Ez a keleti szél nem tűnik tornádósebességűnek.

A nyugati világ felemelkedése évszázadokig tartott, 1820-ban még Kína volt a legmagasabb GDP-jű ország. Történelmi léptékkel mérve a mai átrendeződés rendkívül gyors, a növekedéshez való hozzájárulásban valóban dominánsak a feltörekvő országok. Ezzel együtt az kétségtelen, hogy az egy főre jutó GDP, az átlagember életszínvonala tekintetében még nagyon sokáig a nyugati világ jár majd az élen. Nem is beszélve az életminőség olyan, a jövedelmi statisztikában nem szereplő elemeiről, hogy itt nem lehet adminisztratív határozattal abortuszra kényszeríteni fiatal nőket.

A 2009-ben tapasztalt kis visszaesés után jelenleg történelmi csúcsot dönt a szén-dioxid-kibocsátás. Környezetvédelmi szempontból ez meddig tartható fenn? Meddig elegendők a fosszilis készletek?

Tavaly a világ energiafogyasztás-növekedésének 60 százalékát a szén adta, azon egyszerű okból, hogy a GDP és így az energiafogyasztás növekedése is az ázsiai feltörekvő országokban koncentrálódik, amelyek energiarendszere a szénre épül. Mind a földgáz-, mind a szénkészletek több száz évre elegendők akkor is, ha a kutatási és kitermelési technológia fejlődése megállna. A jelenlegi pályán a klímakatasztrófa sokkal hamarabb következik be, mint a fosszilis készletek kimerülése. A már ma létező autók es erőművek élettartamuk során kibocsátják majd az emberiség összes megengedhető szén-dioxid-kibocsátásának 85 százalékát. Becslésünk szerint 2017-re az emberiség összes lehetséges szén-dioxid-kibocsátása előre meghatározott lesz, az akkor létező autók és erőművek révén.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy vissza lehessen szorítani a szén-dioxid-kibocsátást, és alternatív pályára lehessen terelni az energiatermelést?

A megújuló energia, különösen a nap- és a szélenergia szépen fejlődik, költséghatékonysága is folyamatosan javul. A feltörekvő országok, Kína és Brazília is aktívan fektetnek a megújuló energiába. Nem számítunk azonban arra, hogy a megújuló energia önmagában elég lenne a fosszilis energia ellensúlyozására. Komoly kockázatnak tartjuk azt, hogy a fukusimai katasztrófa hatására az atomerőművi beruházások visszaeshetnek, ami megnehezítené és megdrágítaná a klímavédelmet.

A német kormány nukleáris moratóriumának milyen hatása van Európára? Inkább ragadós lesz ez a példa más országokra, vagy más államok most húznak majd bele az atomenergia-termelésbe, kompenzálandó a német kiesést?

A kritikus korlát nem az atomerőművek politikai támogatottsága, az számos európai országban megvan, hanem a beruházások finanszírozása. Egy atomerőmű-beruházás nagyon tőkeintenzív, szokatlan kockázatokkal. Még egy nagy energetikai cég beruházási keretét is évekre felemészti. A csúszások és költségtúllépések még olyan hatékony, nem korrupt országokban is jelentősek, mint Finnország. Nagy Britannia atomenergia-párti; a nemzetközi hitelminősítőknél a legjobb adósbesorolással (AAA) rendelkező brit kormány tiszteletben tartja a befektetői biztonságot, és hajlandó hosszú távú szerződést kötni – és még így is nagyon nehéz befektetőket találni.

Hogyan látja ennek fényében a paksi bővítés lehetőségét?

Az államháztartás helyzetének ismeretében gyorsan kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy a magyar állam fektessen 4 milliárd eurót egy új atomreaktorba. Egy ekkora projektet nem lehet az ‘MVM megépíti MFB-hitelből’ modellben megvalósítani. Egyedül a brit minta működőképes, külföldi stratégiai befektetők, nagy valószínűséggel valamilyen, az államot képviselő féllel, vélhetően az MVM-mel kötött szerződés alapján. Az MVM pénzügyi ereje arra elég, hogy befolyásoló kisebbségi részesedéssel, mondjuk 25 százalékkal vegyen részt. A befektető partnerek toborzásához, valamint a projekt hitelképességéhez drámai mértékben kellene javulnia Magyarország befektetői megítélésének és kockázati prémiumának, mind energetikai, mind pénzügyi téren. Szerencsére a régi blokkok élettartam-meghosszabbítása nyomán erre még van idő. Magyarország nincs akut lépéskényszerben.

Németországban mi lesz az atomenergia után – visszatérnek a széntüzelésű erőművekhez?

Németországban épülnek széntüzelésű erőművek, de ezek a projektek a moratóriumtól függetlenek, a befektetői döntés még a pénzügyi krízis előtt megszületett. Németország megfelelően halad afelé, hogy az atomenergiát megújuló energiával váltsa ki. Sajnos a szén-dioxid-kibocsátás ettől még nem fog csökkenni, hiszen az egyik alacsony karbon-energiaforrást váltja ki a másik.

Mi az EU-s álláspont az atomenergiával kapcsolatban?

Az atomenergia az EU messze legszámottevőbb alacsony karbon-energiaforrása, és azzal számolunk, hogy még évtizedeken át igen jelentős marad. Nagyon mélyek viszont a különbségek az atomenergiával kapcsolatos politikai attitűdökben, így ez a kérdés nemzetállami hatáskörben marad.

A megújuló energia európai élharcosai között olyan országok szerepelnek (Spanyolország, Olaszország), amelyek súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdenek. Reális cél 2020-ra, hogy – miként az EU azt meghatározta – 20 százalék legyen a megújulók aránya az EU-ban?

Figyelembe véve a megújuló technológia érettségét, belátható időn belül át kellene térni az alapvetően tervgazdasági logikájú kötelező kvótákról és átvételi rendszerekről az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó energiatermelés technológiai szempontból semleges versenyére. Vagyis, ahogy a fosszilis energiahordozókat lecseréljük egy alacsony karbon-energiarendszerre, abban az atomenergia és az egyes megújuló technológiák részesedését azok költséghatékonyságának és projektmenedzsment-jellemzőinek kell majd meghatározniuk. Az új angol energiapolitika már ebbe az irányba mutat. Ma a megújuló energiaberuházások elhelyezését nem elsősorban a nap vagy a szél határozza meg, hanem az energiapolitika. Szép példa erre az, ahogyan Hegyeshalomnál megsűrűsödnek a szélkerekek az osztrák oldalon, ahol egyébként a támogatott átvételi ár hasonló a magyarhoz, de a szabályozási kockázatok kisebbek, és könnyebb hitelhez jutni. Spanyolországban már ma megvan a 2020-as cél, részben azért, mert a recesszió miatt a fogyasztás csökkent. Dél-Olaszországban a napenergia állami támogatás nélkül is versenyképes. A megújuló energiaberuházások meglepő mértékben ellenállónak bizonyultak a válságban. A jelenlegi beruházási aktivitás alapján az európai megújuló energiatermelés évente három nagy atomerőműnek megfelelő volumennel növekszik.