Meghalt Michael Collins

Csak az elsők számítanak

2021. április 28-án, 90 éves korában meghalt Michael Collins. Ő volt a leghíresebb holdutazás legkevésbé ismert tagja, az Apollo-11 űrhajósa, a parancsnoki modul kapitánya. Ő sem elsőként, sem másodikként, egyszer sem járt a Holdon. A történelmi küldetés során az Apolló űrhajóban a Hold körül keringve várta, hogy visszahozhassa társait a Földre.

A marketingkommunikációs alaptörvény szerint csak az elsők számítanak. Ha polcként képzeljük el a memóriánkat, akkor a polcon csak egy névnek van hely. Ezért nem meglepő, hogy szinte mindenki tudja, hogy Armstrong lépett először a Holdra. Az sem meglepő, hogy sokkal kevesebben tudják, hogy másodikként Buzz Aldrin. A sors fintora, hogy amikor a holdkomp létrájáról a Holdra leugró asztronautát ábrázoló képre gondolunk, akkor a rossz minőségű fekete-fehér tévéközvetítés helyett a kristálytiszta színes fénykép jut az eszünkbe. Ez a kép viszont Aldrint mutatja, és a képet a Holdon álló Armstrong készítette a nála levő fényképezőgéppel. Ha Aldrin nevét kevesen ismerik, akkor még kevesebben tudják, hogy az első holdra szállás során a személyzet harmadik tagja Michael Collins volt.

Feladata a parncsnoki modul kapitányaként

Michael Collins volt az Apolló űrhajó Columbia nevet viselő parancsnoki moduljának a pilótája. Amikor a Földet elhagyva, három napos út után a Hold körül pályára álltak, Collins a parancsnoki modulban maradt. Csak Armstrong és Aldrin szálltak át a holdkompba. Collins a rádióján hallgatta az egész holdra szállást. Nem sokkal azután, hogy Armstrongék szerencsésen leszálltak, a Columbia űrhajó Collinssal a fedélzetén átért a Holdnak a Földről nem látható oldalára. Ezzel csaknem háromnegyed órára megszűnt vele a rádióösszeköttetés. Amíg Collins a Hold túloldala felett repült, úgy érezhette, hogy ő az egyetlen értelmes lény az univerzumnak ebben a felében. Ezt utólag úgy fogalmazta meg, hogy „Ádám óta egyetlen emberi lény nem tapasztalt ilyen egyedüllétet”.

Amikor a keringések során visszatért a leszállási hely fölé, az volt a feladata, hogy távcsővel keresse meg a pontos leszállási helyet. Előre annyit tudott csak, hogy feltehetően 6 kilométerrel arrébb van, mint a tervezett leszállási hely. Bosszúságára még a nála lévő huszonhatszoros nagyítású távcsővel sem tudta megtalálni a holdkompot egyik áthaladás során sem. Ma, a műholdas helymeghatározás korában már szinte elképzelhetetlen, hogy ez milyen nagy kihívást jelentett akkoriban.

A közel egy nap alatt, amit egyedül töltött, több kisebb javítást és egyes rendszerek újraindítását is el kellett végeznie. Majd, amikor a Holdon lévő társai befejezték a holdsétát, akkor ő is aludt egy keveset. Azt akarta, hogy a legjobb állapotban legyen, amikor a társai visszatérnek, és a Columbia meg a holdkomp megkísérli az újra-összekapcsolódást a Hold körüli pályán. Collinsnak fel kellett készülnie arra, hogy abban az esetben is össze tudjon kapcsolódni a holdkomppal, ha az valamilyen hiba miatt nem éri el a tervezett pályát. Ezzel lehetővé téve, hogy társai visszaszállhassanak az űrhajóra.

Élete a visszatérés után

Collins parancsa úgy szólt, hogy amennyiben a társai nem tudnak felszállni a Holdról, úgy magukra kell hagynia őket, és egyedül visszatérnie a Földre. Ez nagy lelki teher volt számára. Úgy érezte, ebben az esetben örökre megbélyegzett emberként tért volna vissza a Földre.

Collins a sikeres visszatérés és a társaival eltöltött, két hétig tartó karantén után, majd a hónapokig tartó, világot átszelő ünneplő körutat követően már nem jelentkezett több űrutazásra. Egy kisebb politikai kommunikációs kitérő után 1970-ben belevetette magát a Nemzeti Légügyi és Űrmúzeum megvalósításába. 1976-os megnyitásától kezdve 1978-ig az igazgatója volt. Utána már a nyugdíjas űrhajósok életét élte saját tanácsadó céggel. Az utóbbi időben ironikusan úgy fogalmazott, hogy az elmúlt évek legnagyobb kihívása az volt számára, hogy találjon „egy üveg igazán jó cabernet-t tíz dollár alatt”.

Nyugodjék békében!