Mi tanulhatunk Térey utolsó művéből?

Amikor Térey úgy 1990-ben, 20 évesen felbukkant az egyetemen a rendszer megdőlésével egyidőben, még tanárképzőre járt, de már híre volt, hogy ő a KÖLTŐ. Így nagybetűvel, a homlokára volt ragasztva, a járására, arra a vézna vonulására volt biggyesztve, a félrecsapott fejére, a sete-suta, motyogós beszédmodorára, ahogy vidékiként, mint egy debreceni alterpetőfi, mozgott a nagypofájú pesti bölcsész okostojások között. Ők mind úgy érezték, hogy na most aztán akkora változás jön, hogy mindent meg lehet szerezni. A rossz elbukott, a sötét a szemünk láttára feladta, ilyen az életben egyszer van, és miénk a Kánaán, a jövő, a szerelem, a haverok, a buli, a Fanta és a szabadság örökké. Győz az igazság. Újra Király utca lett a Maja, Oktogon a Novhéttér, a ruszkik kifüstöltek, a párttitkárok kipukkadtak, a dagadt, bikanyakú téeszelnököknek leáldozott. Minden jóra fordult egy varázsütésre. Az annus mirabilis lesz prolongálva örökre.

Ebbe a miliőbe, a végre mindent lehetbe, a parttalan szabadság és permanens házibulik mámorába toppant be fehér ingeivel Térey, a füstös felolvasóestekbe a 90-es évek hajnalán. Akkor még főleg rapeket, korabeli slameket olvasott fel, mondjuk a Tilos az Á-ban. Akkora volt zajos sikerre az alkoholgőzben úszó közönség soraiban (a felolvasókban is volt persze jócskán pár sör már), hogy még az is felmerült, slágeríró születését tapasztaljuk éppen, akit pajzsára emel majd a rock and roll dicsőség, akit a hall of fame dicsfénye vár. Elnyomlak, mint sörszagot az Orbit, az igazat mondom, nemcsak a valódit. És mondta, mondta, mondta. Na, az volt a 90-es évek eleje, amikor ifjú, lánglelkű költők és írók olvastak fel az alternatív éjszakában az írógépen írt, lobogtatott kéziratból.

Személyisége állandó jegye volt a folyamatos bizonytalanság, a zavartság, olykor kishitűség, a legnagyobb sikerek idején is. Egyszer elhívott egy bemutatóra, amikor a Nemzeti, az Alföldi-féle Nemzeti, ami rang volt, játszotta a darabját. Álltunk ott az előadás előtt feleségestül, már érettebb fővel, szerelmeinkkel négyen. Kicsit feszengve, mert rég találkoztunk, és nem volt könnyű felvenni a beszélgetés fonalát. Akkor is olyan szerény volt, és olyan tétova, mintha csak véletlenül esett volna rá a választás, mint aki azt se érti, hogy kerülhetett ide, az ország első számú színházába, szinte érdemtelenül. Pedig nagyon is kiérdemelte.

Hogy miért e zavartság, tán 20 évesen még érteni lehetett, mert ugyan a versekben benne volt a büszkeség, a düh, a nyers erő akkor, de az életben nem. Ott csak az állandó hezitálás és megerőltetett munkakedv volt. Az olyané, akinek semmi nem megy könnyen és semmi nem adatik meg ingyen, aki mélyről jött, akinek az útja nincs előre kitaposva. Hogy miért is, arról a fátylat ez a könyv, egy memoár, libbenti fel, ami feltárja Térey, eredetileg Tóth János, gyerek- és ifjúkorának titkait. Néhol mellbevágóan nyers őszinteséggel teszi, ő, akire az efféle szemérmetlen fel- és kitárulkozás sosem volt jellemző, sem az életben, sem a műveiben. Roppant szemérmes ember és alkotó volt és mélyen elbújt a figurái, a kreált nyelvezet mögé. Még a beszélt nyelvet sem szerette használni, annyira. Tán túl mélyen is. De nem ebben a fejlődésregényben, itt minden sötét titok fátyla fellibben. Kard ki kard, nincs több titkolózás, lesz, ami lesz. Nyersen, keményen. Leírni azt, hogy utálom, sőt, gyűlölöm az apámat. Ki tudta róla 90-ben, hogy egy éve halt meg az anyukája, és apja zártosztályon van?

Imádta az építészetet. Rengeteget beszélt a városról, már Budapestről, amit befoglalt, megszállt, magáévá tett. Módszeresen végigjárta a régi kávéházakat, és kívülről tudta mindegyikről, melyik nagy költő és író hol alkotott, ki járt a Hadikba, a Hollóba, a Japánba vagy a New Yorkba. Volt ennek a polgári módnak ugye akkoriban egy komoly reneszánsza, hihető volt, hogy az jön majd vissza a kommunizmus bukása után, ahogy nem az jött, hiszen az nem is volt soha úgy, ahogy elképzeltük. De jó volt a város múltjába így beburkolózni, és felvenni a régi idők manírját. Igazi pesti lett, kiismerte a város térképét, érezte a finomhangolását, csípte a polgári Újlipótot, meg a belenyúló Angyalföldet. E kettő peremvidékének volt eleinte lakója, a finnyás, úri Budától jó ösztönnel ódzkodván. Otthona lett a pesti flaszter, meg a magyar kultúra geográfiai epicentruma, a Liszt Ferenc tér-Andrássy-Nagymező-Király utca övezete, és aztán persze a korai, még csak bimbózó bulinegyed, a Kazinczyt.

Nem véletlen az sem talán, hogy később, amikor évente egyszer legalább összefutottunk, ebben a zónában, a mára bezárt Klasszban kajáltunk (a helyén egy béna székely, a pudvás idők szava). Az irodalombarát tulaj jelentős kedvezményt biztosított a nemzet koszorús költőjének, mondta is Térey, hogy ez az igazi befutás, nem a kötetek meg a darabok, hanem hogy úgy kapott ott diszkontot, mint régen, a háború előtt az irodalomkedvelő kávésoktól kaphattak az ágrólszakadt óriásköltők.”Így becsül meg igazán a haza, nem a díjakkal.” Élvezte, hogy elfogadta őt a város. Tán kicsit sokat is várt ettől a hazától, 2010 körül még számos olyan illúzióval bírt a jövőt illetően, amelyekkel már 18 éve le kellett volna számolnia.

Amiért a könyve, ez az utolsó, nem is teljesen befejezett, posztumusz kötet, olvasandó azok számára is, akik nem ismerték a költészetét, sem pedig az embert, az annak a fontos kérdésnek a tüzetes vizsgálata, aminek a szolgálatában született, ami mindenki számára boncolandó meglett fővel: hogy mennyire áll a személyiségünk hozott anyagból, mennyi benne az öröklött, és mennyi, amit mi magunk tettünk hozzá. Végtelen tere van az efféle vizsgálatnak, és nem csak íróknak meg költőknek elvégzendő munka, hanem mindenkinek, aki szeretne magával úgy nagyjából tisztába jönni, látni a saját hibáit és erényeit, azok forrását, és azt is, hogy hol akad javítandó, megreparálandó személyiségjegy, és ahol találni ilyet, ott tevőlegesen beavatkozni, kiigazítani, megszerelni. Nehogy baj legyen belőle. És ezt nem lehet anélkül elvégezni, hogy előtte ez a belső, önismereti terepfelverés ne kerüljön elvégzésre, és nem is egyszer s mindenkorra, hiszen állandóan folytatandó az önismereti munka. Legyél tisztában önmagaddal – erre tesz kíméletlen kísérletet a könyv. Ismerd meg önmagad. És valljuk be, ez a legfontosabb munka.

Térey a vizsgálatot folyamatosan végezte. Ez például onnan is tudható, hogy az 1990-es évek közepe felé tudatosan leállt az éjszakai élettel. Húzott egy vonalat, mert érezte, hogy ezt nem lehet tartósan bírni, ebbe nem lehet örökre beleállni, mert akkor a munkaereje le fog amortizálódni, az éjszakázásba bele fog pusztulni. Szigorú szabályokat állított fel ezért magának, délután hat előtt se szesz, se dohány, és minden nap munka, munka, munka, úszásokkal fűszerezve. Rengeteget dolgozott, és meg is lett az eredménye. Amit le lehetett tenni az asztalra, azt letette. Ami benne volt, azt megvalósította. A nem könnyű otthonról hozott anyagot, mit nem könnyű, roppant nehéz, megformálta. Megmunkálta magát, mint egy lélekkovács, amit ki lehetett vasalni belőle, kivasalta. Az ívet, amit meg lehetett futni, ami lehetőségként ott parázslott benne már 90-ben, megfutotta 49 éves koráig – amikor, 19 június 3-án, visszament Debrecenbe egy érettségi találkozóra, és onnan soha többé nem jött már vissza Budapestre.

Fotó: WMN.hu

Forrás: Vakmajom a Facebookon

 


Ezek is érdekelhetik Önt:

 

Paul Auster: 4321 - Nincs másik élet

 

Tovább a cikkhez
Az idős Márquez búcsúzó kisregénye

 

Tovább a cikkhez
Nyamiváros

 

Tovább a cikkhez