Milyen lehet egy szlovák kortárs regény?

Főleg azért vettem kézbe Pavol Rankov Túl a térképen című könyvét, hogy a feltett kérdésre választ kapjak, szégyenszemre még egyet sem olvastam. Miközben annyira hasonlít a szlovák élet a magyarra, és annyira közel van, ismerősek az arcok, a szagok, a színek, a gesztusok. Minden olyan rokon még akkor is, ha a nyelv különbözik. Ezer év keveredés és együttélés nem múlt el nyomtalanul, otthonos Szlovákiában mozogni.

Nos, sikerült elolvasni, ami mutatja, hogy nem rossz, mert igazán rossz regényt semmilyen motivációból nem sikerült még végigolvasni. Az élet rövid, a jó regény meg rengeteg. A huszonéves egyetemisták szerelemének történetét bemutató munka egyenletlen, vannak lapos, döcögős, fölösleges passzusok, melyeket kárpótlásul remekül, gördülékenyen megírtak követnek, és talán ezek vannak enyhe többségben. Érdekessége, hogy a két főszereplő maga is elbeszéléseket ír a történetükről, s néha át is veszik az írói szerepet, mintegy kicsavarják az író kezéből a tollat. Rosszabbul írnak, mint Rankov, pont az ő szövegeik a silányabbak. Mégis belerakják a könyv világába azt a játékot, hogy ugyanazt a közösen megélt valóságot – az utazást valami istenháta mögötti szlovák faluba és az ottani történéseket – még két egymáshoz közeli ember is mennyire másként, olykor szögesen ellentétesen tudja látni, ha az a valóság, annak legkisebb szelete is nincs teljesen ki- és átbeszélve, s így közössé téve, közösen látva, közvéleménnyé téve. A két ember közötti legkisebb elhallgatásból származik a megélt valóság szétválása. Néha mintha a valóság közös megélhetőségét tagadná a regény, azt állítva, hogy annyira bele vagyunk zárva a saját valóságverziónkba, hogy abból nincs kitörés. Emiatt a kapcsolat lehetetlen, más és más olvasata lesz az ő, és más a te fejedben, ezért ezt az objektív közös valóságot, a történet közös olvasatát meg sem lehet írni, mert az nincsen.

Még ha így is volna, az írónak épp az a dolga, hogy ezt összeeszkábálja, teremtsen, megírja akár azt is, ami nincs. Alkossa meg a lehetetlent, verjen hidat, csapoljon mocsarat, ha kell. Ne hagyja, hogy a szálak a szereplők kénye s kedve szerint szanaszét szaladjanak, a káoszból rakjon rendet. Mintha Rankov ezt feladná, nem gyúródik a kezében a matéria anyaggá. Felhúz pár izgalmas ecsetvonást, aztán bedobja a gyeplőt, feladja. Úgy meg kevés, mert sose az írói alapanyag számít végül, az önmagában semmi, hanem hogy a szavak séfje mivé és miképp formálja őket. A fakanál a minden, és azt az forgató kéz – nem a krumpli.

Mégsem érdektelen munka, és nincs is benne sok szlovák, játszódhatna bárhol Európában. A jó regények jellemzője is, hogy levedlik a nemzeti keretet, a magánról szólnak, a személyesről, a fontosról, az egyediről és átélről: család, szerelem, halál. Mint a két szlovák egyetemista szerelme, meg a családi történéseik, amiben nem az a lényeg, hogy szlovákok, hanem a szerelmük és a családi kapcsolataik sorsa, szövedékének fonódása. Ezért tudunk jól olvasni bármilyen nemzetiségű regényt, de csak akkor, ha a helyi keretből kiemelkedik, és amit mond, az érthető Buenos Airesben, Poprád magasán, a nyári Balaton partján, vagy egy norvég fjordnál. Csak azért, mert valami magyar, szlovák, norvég vagy argentin, semmit nem érdemes elolvasni, hiszen nem ilyen-olyan nemzetiségű regények érdekelnek, hanem jó regényekben megírt emberi sorsok. Tehát az alapfelvetés, hogy olvassunk már el egy szlovák regényt, téves volt. Ilyen alapállásból magyart sem érdemes, hogy csak azért, mert magyar. Tanulságnak ez sem kevés, és máris nyertünk a Túl a térképen elolvasásával: a térképen valóban túl kell lépni.

 

Forrás: Vakmajom a Facebookon

 


Ezek is érdekelhetik Önt:

 

MI TANULHATUNK TÉREY UTOLSÓ MŰVÉBŐL?

 

Tovább a cikkhez
NAGYON KEVÉS OLYAN KÖNYV VAN, AMIT NEM LEHET LETENNI

 

Tovább a cikkhez
PAUL AUSTER: 4321 – NINCS MÁSIK ÉLET.

 

Tovább a cikkhez