Mindenki. Maradjon. Otthon.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy az Alapblognak nincs véleménye az utazásról. A Hold Alapkezelőnek sincs. Nekem van. Tisztában vagyok vele, hogy hiába próbálkozom objektívnek látszó érvekkel, ez a cikk marad egy szubjektív kesergő, ami az utazások csak egy (igaz, túlnyomó) részére vonatkozik, ráadásul budapesti fókusszal. Még az is lehet, hogy egyedül én érzek így az univerzumban. Ebben az esetben – hogy csatlakozzak a kánonhoz – a Földnek harangoztak. Vagy valami.

Augusztus 20. Mindenki indul haza a nyaralásból. Nem is férünk fel a Tisza-hídra… Jó apropó olyasmiken gondolkozni, hogy mi értelme hidakat nézegetni. Még ha kilenc lyuka is van. A Margit-hídnak van hat, sokkal nagyobbak is, mégis, eszembe sem jut elmenni fényképezni. Akkor a kilenclyukút miért?!

Hadd kérdezzem meg, a kedves olvasó Budapesten már minden templomot, múzeumot és szökőkutat végigjárt? És elautózgatott a környező magyar városkákba a főtéren szobrot, épületet és térkövet fényképezni? És miért nem? (Mivel, mire ideérek az érvelésemben, már rendszerint magam maradtam, ezért én válaszolok a kérdésemre…) Mert ezer, sokkal jobb dolgunk van annál! Viszont, ha kiszakítjuk az embert az otthonából, hirtelen nem lesz mit csinálnia. Na, ilyen ingerszegény miliőben már vonzóvá tud válni az a kilenc lyuk.

Egy általam sosem értett aspektusa a robotizációnak, a technológiai szingularitásnak, amiatt aggódni, hogy mit fognak majd csinálni az emberek, ha minden munkát átvettek a gépek. Hiszen a munka ad nekik tartást, önbecsülést! A munka nemesít! És az alapjövedelem ezt nem pótolhatja! Számomra nehezen összeegyeztethető ez az aggodalom egy olyan társadalommal, ahol a hétfő a purgatórium, a péntek a paradicsom szinonimája… Ahol minden kutatás azt mutatja, hogy az emberek nagy többsége nem szereti a munkáját.
Erről az ellentmondásról a múzeumlátogatás jut az eszembe: nem szeretjük, de ha nincs jobb dolga az embernek, akkor hajlandó csinálni. És hozzáteszi, hogy nemesít, különben hülyén nézne ki.
Van 4-5 hobbim, amibe nagy szerencsémre a munkám is beletartozik. Amikor a családi kötelesség kirángat otthonról, hirtelen elvágnak attól, ami a napjaimat tartalmassá tette. Partra vetve tátogok az új helyen és kétségbeesetten keresem, hogy mit lehet itt csinálni. Kilenc lyuk nézegetése nagyon csökkentett tartalommal bír, hiszen otthon eszembe se jut. A tanulság: ha mindenkinek lenne egy rakat hobbija, amit nagyon szeret űzni, akkor senkinek eszébe se jutna azért aggódni, hogy mi lesz majd munka híján. És utazni is kevesebbet utaznánk.

Vajon Rómába miért megyek, fizetve és elszenvedve az utazást és a lakásomnál vacakabb szállást, eszem a hűtőmnél silányabb tartalmú svédasztalt (a legszebb, hogy ennek ellenére duplázódik a kalóriabevitelem és feleződik a kivitelem – nincs az az ár, amit ne érne meg egy távoli szökőkút!), hogy aztán a templom, múzeum, pizza szentháromságot űzzem? Budapesten, ahol a hobbijaimat is megszerveztem, az említett szentháromságon felül ott lenne az otthonom kényelme és szórakoztató tartalma, azonkívül koncert, étterem, strand, sportolási lehetőség, akár wellness is. Mérhetetlenül kényelmesebben és olcsóbban. Lássuk be, nem csoda, ha senki nem kíváncsi Budapest templomaira, hídjaira és múzeumaira. Kivéve persze az itt tartózkodó rómaiakat. Akik Rómában szintén elmulasztották megnézni az összes templomot és szökőkutat, ebben biztos vagyok.
És most a wellness-hétvégéknek még neki se estem. Ahol egy erősebb vízsugár próbálja felvenni a versenyt Budapest és az otthonom tartalomszolgáltató erejével.

Douglas Adams jut eszembe: „A gyorsforgalmi utak olyan eszközök, melyek lehetővé teszik, hogy egyesek A pontból B pontba rohanhassanak, miközben mások B pontból A pontba rohannak. Azok az emberek, akik az A és B pontok közötti tetszőleges C pontban élnek, gyakran eltűnődnek azon, vajon mi lehet olyan remek A-ban, hogy annyian odasereglenek B-ből, és hogy mi lehet olyan remek B-ben, hogy annyian odasereglenek A-ból. A C-beliek leginkább azt szeretnék, ha a népek egyszer s mindenkorra eldöntenék végre, hogy hol a fenében akarnak lenni tulajdonképpen.”

A fenti ábrán jól látszik, hogy 2010-11 tájéka az, amikor a turizmus robbanásszerű növekedése beindult. Ennek sok oka van, de gyanítom, hogy az egyik nagyhatású a Facebook és az okostelefonok életmód/imázs alapú keresletgerjesztése. A Nike cipő nem azért olyan népszerű, mert elengedhetetlen a járáshoz, hanem azért, mert a marketingipar nekiveselkedett és elérte, hogy az áhítatos fogyasztó egy ikonjává váljon. Az utazás az (egyik) új Nike cipő – egyre elérhetőbb és egyre kívánatosabb a globális középosztály számára. Igazából meg kell tapsolnom a marketing papjait: Könnyű volt olyan terméket szentté avatni, amiben kényelmesebb a gyaloglás. Na de arra rávenni a hívőket, hogy a kényelmetlenségért fizessenek!
Amikor Nietzsche kétségbeesetten felkiáltott, hogy Isten halott… és mi öltük meg!, nem sejtette, hogy a fogyasztás lesz az új, nemzeteket összeforrasztó ideológia és, hogy az új vallási háború a túlfogyasztó és a gaiaista (a kettő gyakran egy személy) közt dúl majd. Ha sejti, vélhetően keményebb kifejezéseket használt volna.

Augusztus 21. A tömeg hazament, mi maradtunk. A strandon el lehet férni, a vendéglátó objektumok túlkereslet által indukált, fojtogató hatalma elillant és az autók is elférnek az úton. Ha már muszáj, a kontrariánus utazást javallom. Szemben a tömeggel. Valamivel kevesebb lemondás.