Mit akarhat még az ember hatvanon túl?

Fiatal maradni!

Az, hogy egy idősnek nevezett ember tudományos értelemben fiatal tudjon maradni, abszolút reális célkitűzés.
Ezt írta meg egy sor tudományos eredmény alapján a New York Times hasábjain egy tekintélyes idegrendszer-kutató, Daniel Levitin, akinek a cikke rendkívüli hatást gyakorolt rám.
Egyrészt azért, mert elmúltam hatvan, másrészt pedig, mert az idegtudós példák sorával igazolja, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – a megannyi kortársamra, rám pedig egészen feltűnően jellemző feledékenység, szétszórtság, körülményeskedés, határozatlanság korántsem függ össze az agy öregedésével, netán kialakulóban lévő demenciával vagy még súlyosabb betegségekkel. Ezek a dolgok legtöbbünknél, értsd a hatvan-hatvanöt évesnél idősebbek nagy részénél, semmivel sem tükröznek rosszabb idegrendszeri állapotot, mint a jóval fiatalabbaknál. Agyunk teljesítőképessége – ezt bizonyítottnak tartja a cikkíró – egyáltalán nem gyengül az évek múlásával, csak bizonyos területeken lassabban, más területeken viszont gyorsabban „kapcsolunk”, mint a jóval fiatalabbak. A kulcs a következő: hatvan-hetven-nyolcvan év leforgása alatt természetesen sokkal több információt, tudást, tapasztalatot szerzünk, mint tíz-húsz-harminc évesen, s az agyunkban folyamatosan egyre gigantikusabbá váló információs tudás tárházból pedig egyre bonyolultabb válogatni. Ez okozza a nehézkesebb döntéseket az egészen friss, akár néhány órával korábbi információk, történések kapcsán. Ezek egy része ráadásul kiesik, értsd elfelejtődik, mert nem tudnak „helyet szorítani maguknak a szinte teljesen megtelt raktárban”.  Azokra az időkre, történésekre, szituációkra viszont félelmetes precizitással, napnyi, órányi pontossággal emlékszünk vissza, amikor még szűkebbek voltak az ismereteink: gyerekkorunkra, fiatalabb korunkra.
Egészében véve, idegrendszeri értelemben, maradunk ugyanazok, akik fiatalon voltunk, alapvetően ugyanolyan jellemvonásokkal, lényegileg nem változunk. Rám nézve – ezt megannyi ismerősöm, barátom is aláírja – biztos, hogy nem változtam, maradtam ugyanolyan „szeleburdi”, mint tízévesen.
Egyébként pedig a tudós szerint minden kortársamra igaz, hogy éppenséggel a változatlanságunk és ennek nyomán dolgaink, szokásaink unalmat generáló ismétlődése az, ami az agyunkra megy. Ezért aztán tényleg beszűkülünk és tényleg megöregszünk.
Az idegrendszer kutató javasolta ellenszer kézenfekvő: ha egyszer az állandósuló ismétlődés az öregedés fő forrása, akkor tegyünk ellene, ne ismételjünk! Kifelé az ingereket egyre kevésbé kiváltó környezetből! Irány az ismeretlen. Helyek, szituációk, ahol korábbról nem ismert ingerek, kihívások várnak az (társadalom és önmaga által idősnek tartott) emberre.
A cikk január ötödikén jelent meg. Másnap jegyet vásároltam egy februárban induló repülőjáratra.
Dél-Indiába.
Miért épp oda?
Nos, erre egyszerűen nem emlékszem. Kiesett, de tényleg.
Arra viszont emlékszem, hogy soha, de soha korábban eszembe nem jutott, nemhogy Dél Indiába, de egyáltalán Indiába utazni.  Ezt biztosan állítom és azt is, hogy a jegyvásárláskor fogalmam sem volt mi vár rám.
És én ezt akartam: semmit sem akartam előre tudni.

Folytatjuk!