Mit köszönhet egy számítógép a holdkompnak?

„Meg lehet csinálni…meg lehet csinálni…” duruzsolta Kennedy elnök fülébe Wernher von Braun, aki válaszként a szovjetek első rakétájára három hónap alatt összerakta az amerikaiakét.  Ez a pozitív és elszánt hozzáállás az elnökre is átragadt: Kennedy 1961-ben bejelentette, hogy az évtized végéig az Egyesült Államok embert küld a Holdra. A pénz ebben az esetben nem számított, a NASA éveken át a szövetségi költségvetés 4%-át kapta.

Von Braun egy óriási rakéta megépítését tervezte, ugyanis elképzelése szerint a visszatéréshez szükséges üzemanyaggal együtt kell landolni a Holdon. Egy mérnök a NASA-nál John C. Houbolt egy másik lehetőséget vázolt fel a vezetőségnek címzett levelében. Az elképzelést eredetileg még az orosz Kondratyjuk 1916-ban számította ki, miszerint a holdutazást úgy a legcélszerűbb végrehajtani, hogy a Földre visszatéréshez szükséges űrhajót és benne az üzemanyagot a Hold körüli pályán parkoltatják. Erről a járműről indulhat az a holdkomp, amely leszáll a felszínre annyi üzemanyaggal, ami a Hold körül keringő anyaűrhajóhoz való visszatéréshez kell. Ebben a Houbolt féle tervben nem kell óriásrakétát használni, amely nagyban csökkenti a kiadásokat.

A levél hatására két hét múlva összeült egy bizottság, amely ez utóbbi, a Hold körüli összekapcsolódást igénylő tervet fogadta el. Von Braun a döntés után hangot adott kételyeinek. Nem az zavarta, hogy az ő óriásrakétára vonatkozó terveit nem fogadták el, hiszen eleve kétséges volt annak kimenetele. Azon aggódott, hogy a Holdról felszálló holdkomp hogyan tud majd összekapcsolódni a Hold körül keringő anyaűrhajóval.

Mi ennek az aggodalomnak az oka? A probléma egy ún. „égi mechanikai paradoxon” elnevezésű jelenség, amely abban az esetben jelenik meg, ha két űrhajó ugyanazon a pályán kering egy égitest körül egymás mögött haladva. Amikor össze akarnának kapcsolódni, akkor adja magát, hogy a hátul haladó megpróbál gyorsítani a rakétájával, hogy utolérje az elsőt. Ekkor azonban magasabb pályára kerül, amihez viszont nagyobb keringési idő tartozik, vagyis lemarad az előtte haladó űrhajótól. Az összekapcsolódáshoz tehát a hátul lévőnek fékeznie kell a rakétájával, ekkor felgyorsul és alulról megelőzi az elöl haladót, majd gyorsítania kell, hogy visszaemelkedjen az eredeti pályára, ahol az eredetileg elöl haladó hátulról(!) utoléri.

Világossá vált, hogy ehhez a manőverhez szükséges számítások elvégzésére egy számítógépet kell alkalmazni a holdkomp fedélzetén. Amikor a tervezés során a Grumann repülőgépgyár mérnökei találkoztak a navigációért felelő bostoni műszaki egyetem és MIT kutatóival, a repülőmérnökök lelkesen újságolták, hogy ők már be is tervezték a holdkompba a számítógép helyét! Az MIT kutatói aggodalmasan kérdezték, hogy mekkora helyet terveztek. A repülőmérnökök büszkén válaszolták, remélve, hogy nagyvonalúságuk kivívja kollégáik csodálatát: egy köblábnyi helyet! Az MIT kutatói összenéztek: öt évük van arra, hogy a számítógépet – ami akkortájt egy szobányi monstrum volt elektroncsövekkel és akkora áramfelvétellel mint egy kisebb gyár – összenyomják akkorára, hogy beférjen egy 32 cm széles, 32 cm magas és 32 cm mély dobozba.

A többi már történelem. A sikeres holdra szállások után a NASA már nem rendelt több számítógépet, de a technológia készen volt, és a gyártók eleinte pár ezer dollárért piacra dobták ezeket a számítógépeket. A múlt évezred infotechnológiai cégórásait alapító tulajdonosok szakmai életrajza mind úgy kezdődik, hogy egy ilyen gépet addig bütyköltek, tuningoltak, hekkeltek, amíg a hétköznapi felhasználók számára is vágyott termék nem lett belőle. Ezzel egy olyan iparág alakult ki, aminek adóbevételei sokszorosan meghaladják a holdra szállásra fordított összeget.