Munka – Munka nélkül?

Lassan százmilliók döntenek úgy, hogy inkább a család jelentette örömök sokasítását, vagy például a távoli utazásokból, az újfajta találkozásokból, az élet sava-borsának élvezetéből, önmegvalósítási, esetleg művészi vágyak valóra váltásából fakadó valóságos gyönyörök megélését választják, mintsem, hogy rendszeresen dolgozzanak. Ezek az emberek nem megbolondultak hirtelen, nem a lustaság irányítja őket, nem undorodtak meg általában a munkától, hanem egy példátlan és váratlanul hosszúra nyúlt időszak (pandémia) felszínre hozta bennük a felismerést, hogy „elegem van a hajtásból, nem akarok semmiféle karriert, az életet akarom élvezni”. Egyebek között ezzel magyarázza a Harvard egyetem üzleti menedzsmenttel, munkaerőpiaci fejlemények kutatásával foglalkozó professzora, Tsedal Neeley, hogy hallatlan nagyságúvá duzzad az a tömeg, amely ma jó pénzért elhelyezkedhetne… de nem teszi.

Zentai Péter: Ön tehát állítja, hogy nincs visszaút a normális munkarendbe. Első kérdésem, hogy csak Amerikában nincs, vagy sehol?

Tsedal Neeley: Sehol sincs. Egyébként a világ többi részén, de nálunk is, mindig elhitették a közvélemény formálók, hogy Amerika kivételes, hogy itt minden olyasmi lehetséges, ami másutt nem- vagy éppen fordítva. Valójában csupán fáziskésésekről beszélhetünk, a végén azonban minden területen: művészetekben, a filmek, tévéműsorok világában, az oktatásban, egészségügyben, természetesen a gazdasági, technológiai, tudományos eredmények és hasznosításuk terén, a jelentősebb szellemi, politikai trendekben és általában is a mindennapi életvitelben sosincs olyan, hogy valami tartósan csak Amerikában létezik, másutt pedig nem.

A munka világa forradalmi átalakuláson megy át az információs technológiák nonstop, önmagát erősítő fejlődése nyomán és ez a covid járvány miatt hirtelen felgyorsult. Mindenütt a nagyvilágban.

Adatokkal én ezt csak Amerikában látom alátámasztottnak. Tudniillik, hogy Önöknél – országosan – havonta milliók mondanak fel a munkahelyükön. Idén tavasszal volt hónap, hogy csaknem ötmillió amerikai otthagyta a helyet, ahol – egy részük legalábbis – kimondottan jó pénzeket keresett…

És ráadásul kevés adat áll rendelkezésre, hogy azóta mit kezdtek, mit kezdenek végülis magukkal. Ámde, ha bajban lennének, akkor annak már tükröződnie kellene a nyár végi munkaerőpiaci adatokban. Azokból azonban csak az látszik, amiből kiindulunk: nincs visszatérés.

Konkrét értelemben sem. Akik felmondtak, nem mennek vissza eredeti munkahelyükre, jelentős hányaduk máshol sem kezdett el dolgozni, nem akar klasszikus értelemben alkalmazotti munkát végezni. Ez drámaian sújtja egyébként az egészségügyet, a vendéglátást és részben az általános iskolai oktatást.

Átvitt értelemben pedig nincs visszatérés az úgynevezett klasszikus munka-világba. Ezt alátámasztják az olyan óriás cégek, mint a technológiai óriás Microsoft és egy sor globális pénzügyi intézmény nyilvánosságra hozott belső felmérései.

A Microsoft ráadásul, ha jól tudom, nem is belső felmérést végzett, hanem átfogó kutatást arról, hogy mennyire visszaszorulóban van minden szektorban a konkrét helyhez kötött munkaerő száma…

A tech-óriás friss munkaerő-munkarend indexe 31 ország körülbelül harmincezer alkalmazottjának aktuális és reálisan várható közérzetét, objektív helyzetét elemezte. Ez az index és a többi, független, az egyetemi kutatóműhelyekbe is folyamatosan beérkező minták eredményei kétséget sem hagynak afelől, hogy a távmunka nem átmeneti, hanem tartós és potenciálisan erősödő jelenség…

Ez jó hír? Mit gondol erről?

Jó is, meg rossz is. Ha csak így, önmagában, kontextusából kiemelve szögezzük le a fejleményt, hogy az emberek nem mennek be semmilyen munkahelyre. Csakhogy ez nem így van. Hanem a tényszerűen kimutatható forradalmivá váló munkarend-váltásnak csupán egyik oldalát jelenti, hogy emberek lassan százmilliói nem fognak rendszeresen bejárni munkahelyre. A másik oldala az éremnek viszont arról szól, hogy igenis be fognak. Csak nem szükségszerűen mindig ugyanoda, és egészen nyilvánvalóan nem statikus menetrendszerűen. A flexibilitás, a munkába járás és az otthonmaradás, illetőleg másfajta munkaközösségi terek kialakításának hibridje van kialakulóban. 

Ami rossz, hogy az emberek kreativitását, munkakedvét, találékonyságát nyesegeti a home-office jelenség. Ezt ellensúlyozni kell munka célú közösségi összejövetelekkel, személyes találkozásokkal. A munkahelyi folyamatos jelenlét ritkítása viszont – ahogy kiderülni látszik – kimondottan növeli az egyén kreativitását. A távollét javítja a közérzetet, mert több idő jut például a családra, a dolgok, feladatok átgondolására, az összpontosításra, a meditálásra. A munkahelyre való állandó, idegtépő ingázásoktól való megszabadulás ugyanakkor idő- és pénzmegtakarítás, következésképpen egy plusz elégedettség érzetkreáló faktor. A munkatársakkal való közvetlen kapcsolat felszámolódása viszont kis-nagy részben tönkre teheti mindazt, amit az otthonról végzett munka felhoz, felszabadít bennünk.

Ezt igazolják a felmérések?

Nem csak igazolják, hanem ennek alapján alakulnak át – Amerikában, Skandináviában, Koreában, Japánban – munkavégzések, munkahelyek…

Az összes nem politikai, hanem gazdasági, technológiai, a mindennapi életet szinte alapjaiban megváltoztató forradalom általában a nagyon fiatalok javát szolgálta, végső soron ők lettek az igazi haszonélvezők.

Amiről azonban most beszélünk, az, szerintem, szomorúvá, tragikussá válni képes játék a tizen-húszonévesek lelkével. Ők nem élték meg felnőttként, alkalmazottként azt a világot, amiben igazi munkahelyi közösségek, barátságok szövődhettek…

Egyetértek. Ez kihívás, kockázat. Az ezredfordulós években született generáció sorsával – úgy tűnik – mintha tényleg kicsit játszadoznának a „felnőttek”.  Jóllehet – ez a természetszerű minta – az ilyesfajta, tehát a nem politikai, forradalmak alulról szerveződnek, és automatizmusokon, önreflexiókon, önkorrekciókon mennek keresztül. A munkaerőpiaci szereplők viselkedésének, közérzetének szakszerű és folyamatos figyelése, a tapasztalatok rendszeres feldolgozása azért jó dolog, és Amerika e téren tényleg megelőzi a többi nemzetgazdaságot, mert ezáltal megakadályozhatóak az esetleges kisebb-nagyobb generációs és egyéb társadalmi konfliktusok.

A téma kapcsán az lenne a csoda, ha simán, akadálytalanul menne végbe az átmenet egy merőben újfajta, hibrid-szerű munkavilágba, illetőleg, ha a fiatalok valamiféle lázadás nélkül, érzéketlenül tűrnék, hogy megszűnjön, felszámolodjon a dolgozni, pénzt keresni akaró hányaduknak, vélhetőleg a többségüknek az emberi-társasági igénye, és az, hogy ők is megélhessék azokat az örömöket, amit a közös munka eredménye generál…

Alapvetően azért hívtam fel, hogy megtudjam, mégis miért is nem érdekel egyre több – aránylag – fiatal embert a munkahelyi közösség, miért utasítja vissza, hogy dolgozzon…

Mármint, hogy rendszeresen dolgozni járjon… Az Ön szavai e tekintetben eleve felszínesek, nem pontos leírását adják a helyzetnek. Viszont kétségtelenül helyesen rámutatnak arra, hogy a jelenlegi gazdasági, pénzügyi, technológiai, vélhetőleg össztársadalmi átmeneti korszak a nagyon erős pszichés, lelki, szemléletbeli változásokat termel ki – mégpedig tömegesen. Csak az Egyesült Államokban az idei év minden egyes hónapjában milliók döntöttek úgy, hogy otthagyják a klasszikus, az eddig általuk megélt munka világát. Hasonló adatok érkeznek Kanadából, Ausztráliából, lassan Nyugat-Európa fejlett országaiból is. Egy terebélyesedő tendenciáról beszélünk. A Microsoft globális munkaerőpiaci felmérése megállapítja, hogy a tech- és pénzügyi szektorban dolgozók negyven százaléka töpreng a végső leválásról, elválásról, egyfajta visszavonulásról. Harminc-negyven évesekről beszélünk elsősorban.

Elképesztő, hogy majdnem minden második ember undorodik a munkától. Nem akar dolgozni…

Ezt senki nem állítja. Annál is kevésbé, mint hogy a lényeg nem a munka, a hasznos tevékenység megtagadása, hanem – meghatározóan ez derül ki a felmérésekből – a karrierizmus értelmetlenségének kollektívnek tűnő felismerése történik. Az, hogy a „nagy egésznek” csak egy töredéke az, aki valami hatalmas dolgot akar elérni, akinek megalapozottak az ambíciói, alkalmas a vezetésre, és még többre.

Hétköznapi nyelvre lefordítva, nagyon kevesen tudnának és immár önmaguk előtt felismerten  akarnának is döntéshozókká válni, főnökökké. Az lepleződik le, hogy a covid előtti világban az emberek többsége csupán megfelelési kényszerből, társadalmi, családi, baráti, iskolai nyomás hatására készült valamiféle karrierre. És most, másfél évnyire nyúlt kegyelmi meditációs idő ráébresztette őket, hogy tulajdonképpen egyrészt alkalmatlanok nagy karrierek befutására, másrészt az egészhez semmi kedvük sincs.

Drámai világszemlélet-váltás előjele…

Az. A család jelentette, a személyes, például utazásokból, újfajta találkozásokból, az élet sava-borsának élvezetéből, titkos önmegvalósítási, esetleg művészi vágyak valóra váltásából várhatóan fakadó valóságos gyönyörök megélése irányít egyre több olyan embert, aki „tegnapig” még teljesen „normális” volt. Ezek az emberek persze, hogy nemmegbolondultak hirtelen, nem lusták lettek, nem undorodtak meg általában a munkától, hanem egy példátlan időszak felszínre hozta bennük a felismerést, hogy „elegem van a hajszából, annak értelmetlenségéből”.

Mindez a pénz jelentőségének, a pénz szerepének átértékelésével kell, hogy együtt járjon…

Ahogy ez objektíve is megtörténik napjainkban. A papírpénz, a csupán elvont értéket, de reális használati értéket nem hordozó magántulajdon várhatóan ugyanúgy értékelődik le, ahogy az öncélból, nem szívesen, hanem kényszerek hatására végzett munka. A robotizáció, automatizáció, a mesterséges intelligencia fejlődés valójában a   munka új értelmezésének, egy olyan világnak ágyaz meg, amelyben az emberi élet értelme, annak prioritásai forradalmi változáson mennek keresztül.