Nagyon kevés olyan könyv van, amit nem lehet letenni

Olyan könyv meg aztán pláne kevés van, amit csak úgy lehet letenni a végén, hogy ezt mielőbb újra kell olvasni, és nem is egyszer, minél többször, legjobb lenne most azonnal.

Márquez regénye, a Szerelem a kolera idején, ami egy fél évszázadon át be nem teljesedett szerelem regénye, ilyen. Nem lehet belőle csak úgy kijönni. Ott marad zúgó, áradó folyamként az emberben, tökéletes remekműként egy komplex, teljesen elvarázsoló világgal, amibe úgy beleszippant, hogy megszűnik körülötted a valóság és a regényben élsz, és ezt nem csinálja túlzottan látványos, csinnadrattás eszközökkel, egyszerűen, régimódian hömpölyög az elbeszélésfolyam. Még csak különösebben próbára sem teszi az olvasót, megindul, megy, zakatol 500 oldalon át úgy, hogy bárcsak sose lenne vége.

Állítják, hogy a régivágású, hagyományos mesemondó regény halott és olyat már nem lehet nívós szinten írni, nem a ponyváról beszélünk, meg a tucatlektűrről. Ez persze nem igaz, csak azok mondják, akiknek nem megy. Az igaz, hogy nem könnyű ilyet írni, mert hiába tűnik olyan laza kézzel papírra vetettnek a márquezi mondat, láthatóan rengeteg munka van mögötte, a könnyűségében, és az olykor tán még a banalitást vagy a közhelyszerűséget is súroló, de el nem érő, azt csak bepiszkáló, heccelésből megkarcoló beszédfolyamában nincsen semmi elavultság vagy felszínesség. Igazi vérből, szabad szájú, művészi, remek, csillogó próza.

Tiszteli az olvasót, ezt miért kéne felróni neki? Ahogy a vendéglők közül is az a legjobb, ahol igényesen, nagyon jó alapanyagokból, akár rafináltan, de mégiscsak a vendég kedvéért főznek, jóízűen és laktatóan. Na pont ilyen regényíróban Márquez, terítve az asztal bőséggel és elegánsan, és persze nem egy útszéli köpködős csárda, hanem a sokcsillagos szakácsművészet minden csínját-bínját tudja. Mégsem fog eléd rakni egy olyan ételkompozíciót, ami a rendes ételnek csak a karikatúrája és éhesen és becsapva állsz föl az asztaltól, hogy itt szórakoznak, a nénikéjüket, itt hagytam 100 eurót a semmire. Rendesen jól akar lakatni. Tudja, hogy kell.

Ez persze újraolvasás, de az első olyan régen volt, mintha ez lenne az első. Huszonéves fővel nem is annyira érti még az ember az idősek szerelmét, pláne annak testi részét, vagy egy fél évszázadon át kitartóan lángoló beteljesületlen szerelmet, hogy ilyen egyáltalán létezhet, mint érettebb fővel. Be kell érni hozzá, fel kell nőni hozzá, de aztán üt egy akkorát, mint a falbontó kalapács. Bevisz a trópusi dzsungelbe, a gőzhajók fülledt kabinjába, a gőzölgő mocsarakba, a lefüggönyözött hálószobákba, a világítótoronyban abszolvált légyottok közé, a tipródó, szerelemes levelet író álmatlan szenvedő éjszakákba két termosz kávéval, és soha nem is ereszt ki teljesen onnan, egy élő, megvalósult jumanji, a játék, ami életre kel, és szőröstül-bőröstül bezabál magába. Valódi katasztrófa, hogy véget ér, mert az általa okozott ráfüggést semmi nem tudja pótolni. Óriási űr marad utána.

És az a szelíd fricska, avagy kíméletlen gúnyolódás az emberi gyarlóság fölött, ahogy a hőseivel bánik, olykor egyenesen karikírozva őket. A főhős imázsa, aki miatt azért hullanak a nők az életében szépen, még ezt is elbírja, és csak fokozódik a mágiája. Mit mondjak még? 10-ből 10-es. Nem is kérdés. Ennél rosszabb regényt nem szabadna olvasni soha. De írni se.

“Amikor Florentino Ariza, életében először, megpillantotta Fermina Dazát, anyja sokkal hamarabb rájött, hogy valaminek történnie kellett, mint ahogy azt a fia elmesélte: mert Florentino Ariza attól kezdve nem beszélt, nem evett, és éjszakánként álmatlanul forgolódott az ágyában. De amikor elkezdte várni első levelére a választ, szorongása hasmenésekkel és zöld hányásokkal súlyosbodott, elvesztette az irányérzékét, egyszer-egyszer el is ájult, és anyja szörnyen megijedt, mert állapota nem szerelmi rendellenességekre, hanem a kolera súlyos tüneteire vallott. Florentino Ariza keresztapját, egy idős homeopatát, akit Tránsito Ariza még azokban az időkben avatott a bizalmába, amikor a fia apjának titkos szeretője volt, első látásra ugyancsak megrémítette a beteg állapota, mert gyenge volt a pulzusa, zihálva vette a levegőt, és hideg verítékben úszott, mint a haldoklók. De amikor megvizsgálta, kiderült, hogy nincs láza, nem fáj semmije, és csak egyvalamit érez, ami meghatározható: meg akar halni, minél hamarabb. Aztán már csak néhány keresztkérdést kellett föltennie, előbb a fiúnak, aztán az anyjának, és máris megállapíthatta, mint már annyiszor, hogy a szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának. Hársfateát írt fel idegnyugtatónak, és levegőváltozást ajánlott, hogy a távolság csillapítsa a fájdalmakat, de Florentino Ariza épp az ellenkezőjére vágyott: ki akarta élvezni a kínjait.

Tránsito Ariza, ez a szabad félvér nő, akinek olyan nagy tehetsége volt a boldogsághoz, hogy azt még a szegénység sem tudta egészen tönkretenni, úgy örült a fia szenvedésének, mintha ő maga élné át. Mikor hallotta, hogy félrebeszél, hársfateát öntött bele, és amikor kirázta a hideg, gyapjútakaróba burkolta, de ugyanakkor bíztatta, hogy csak merüljön meg és lubickoljon a gyötrelmekben.

– Addig szenvedj, amíg fiatal vagy – mondta -, mert ezek a dolgok nem tartanak örökké. “

Gábriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején/ El amor en los tiempos del cólera, Bogotá 1985

Forrás: Vakmajom a Facebookon