Nehéz leváltani a tökéletes katonát

Végy egy dolgozót, aki szorgalmas, szeret dolgozni, olyat, akit elsősorban a siker motivál, és nem a pénz, aki messzebbre tekint, mint az éves bónusz/jutalom/prémium kifizetése, akinek CÉLJAI vannak (így, nagybetűvel). Legyen ez a dolgozó nagy energiájú, keresse (és találja is meg) a munkát, gyors döntéshozó, erős akaratú és kitartó, koncentráljon csak a munkájára, nem árt, ha munkaalkoholista és nagyon előnyös, ha családja tartósan tolerálja ezt a hozzáállását.

A szaktudás sem mellékes, tevékenységét magas szinten ismerő, gyakorlott szakemberre van szükség, aki képes folyamatosan fejlődni és nyitott más területekre is.

A tökéletes recepthez az is kell még, hogy legyen kreatív, kockázatvállaló és vállalkozószellemű, képes legyen önállóan és csapatban is dolgozni, bírjon jó szervezőkészséggel, jól tűrje a nagy stresszt, ne kerülje a konfliktusokat, sőt, ha kell, kezdeményezze azokat, hétvégén is bármikor bevethető legyen, idegennyelv-tudás sem hátrány.

Természetesen (én is) azt gondolom, hogy ilyen munkavállaló (egy valódi kincs!) nem terem minden bokorban.

Van azonban egy olyan „gyakori” dolgozó típus, akiben a fentiekből egyszerre megvan, ha nem is minden, de sok részlet: a tartósan sikeres vállalkozó, a cégtulajdonos.

Tudom-tudom, most sokan felkapják a fejüket erre az állításomra, de ha alaposan végig gondolják, a tartósan sikeres vállalkozókban egyszerre van meg sok tényező a fentiekből, ezért lehettek képesek tartósan és sikeresen vállalkozási tevékenységet végezni.

A nyári „szünet” leteltével a napokban egy beszélgetésen egy cégeladás „kudarca” kapcsán került szóba a téma, ahol egy KKV cégtulajdonossal beszélgettem.

(Lényegesnek gondolom közölni, hogy a cégeladás kudarca itt azt jelenti, hogy „sikeresen” eladták a céget, aztán jó egy év múltán most úgy látszik, hogy vissza kell hívni a „szerencsére” még csak részben kifizetett „volt” tulajdonost, mielőtt teljesen elsüllyedne a hajó.)

Szó szót követett, érvek hangzottak el a cégértékesítés mellett és ellen, de aztán csak kilyukadtunk a munkaerőhiányhoz, meg a cégutódláshoz.

Jómagam nem vagyok a cégeladás híve, mert azt inkompetenciának látom akkor, ha az kizárólag jól előrelátható (pl. utódlási) okok miatt történik (pl. életkora miatt nyugdíjba akar menni a tulajdonos-vezető).

Mivel egy vállalkozás alaptevékenysége a folyamatos alkalmazkodás, nagy tulajdonosi/vezetői hibának tartom, ha nem tudnak alkalmazkodni ehhez a (várható) helyzethez.

A cégeladás helyességének belátása ilyen esetekben szerintem a vezetői kudarc belátása is (persze ezt is el tudom fogadni), kivéve akkor, ha valóban jelentősen túlárazzák a vevők a céget a vételárral.

Ugyanakkor elég gyakori, hogy akárcsak egy 30 fős cégnél is van olyan ember, aki eredményesen tovább tudná vinni a céget egy helyes motivációs rendszer szerint történő vezetés/(rész)tulajdonlás alapján.

Itt is ez lett volna a helyes kimenetel, sajnos azonban sokkal inkább arról volt szó, hogy hibás versenyhelyzetet teremtve a cégtulajdonos versenytársként, ellenfélként tekintett lehetséges cégen belüli utódaira, ezért eleve egy nagyrészt (valódi cégvezetésre) alkalmatlan embert jelölt ki jövőbeli (a cégeladáskori időszakra szánt) utódjának (a kinevezéskor még csak középvezetőjének).

Az egykori alapító tulajdonos/vezető végül emberi gyengeségei miatt hibás versenyhelyzet teremtésével saját kezével ásta meg, így már rövid távon is cége sírját, túlzott nárcizmusa, hiúsága (és felelőtlensége) saját magára (és családjára) hullott vissza. (Családjára is, mivel tartósan és sikeresen felépíteni és működtetni egy vállalkozást nem mindennapi teljesítmény, elvitathatatlan az alapító(k) érdeme, de a legtöbb család esetében csupán egyszeri történet.)

Ha az utódlást rosszul oldják meg, (jobb esetben csak) az alapító unokái találják majd nehéz anyagi helyzetben magukat, akiknek, ha szerencséjük van, azért örökölnek valamit az alapító képességeiből, így legalább esélyük lesz arra, hogy nem zuhannak oda vissza, ahova egyébként a család gyökerei (vissza)vezetnének.