Nem azért élünk, hogy dolgozzunk! Hanem fordítva…

A technológiai fejlődés, a világgazdasági korszellem változása és annak környezet centrikussá válása odáig juttatta az emberiséget, hogy megértse: a kevesebb munka többet ér – az anyagi hasznot tekintve is. A kapitalista és kizsákmányolt ember céljai kezdenek összeérni.

A brit Leeds város egyetemének emberi viselkedés és társadalmi fejlődés összefüggéseit vizsgáló tanárával, kutatójával, Steve Taylorral a tudósok azon feltörekvő, egyre befolyásosabb csoportjának képviselőjével beszélgettünk, amely lándzsát tör a négy napos munkahét általános bevezetése mellett.

Zentai Péter: Ahogy ismerkedem az utóbbi száz év nagy gazdasági, pénzügyi, politikai és társadalmi válságainak történeteivel feltűnik, hogy ezekben a helyzetekben mindig előjönnek tudósok, gondolkodók amolyan „világmegváltó” ideákkal. Abból a célból, hogy megakadályozzák az emberiséget az éppen aktuálisan zajló drámákhoz hasonló helyzetekbe való ismételt bezuhanástól. Önnel egyetemben világszerte egy sor gondolkodó, egymástól függetlenül, de egyidejűleg most egyre hangosabban követeli a négynapos munkahét bevezetését. Mondván, hogy ezáltal egészségesebbek és boldogabbak leszünk. De hiszen Amerika, Japán, Kína lakói nem tűnnek sokkal betegebbnek, boldogtalanabbnak a többi néphez képest, jóllehet közismerten több munkaórát dolgoznak a többieknél…

Steve Taylor: A jelenlegihez képest akár sokkal rövidebb munkahét boldogító és egészségjavító hatása csak mostanában kezdett tudományos bizonyítást nyerni. Igen, történetesen éppenséggel egy egészségügyi világkatasztrófa közepette érnek be az e témához kapcsolódó kutatások. Ennek azonban semmi eredendő köze nincs bármilyen egyéb aktuális vagy korábbi válsághoz.

Jelesül Izlandon, de elszórtan különböző amerikai startup cégeknél is már akkor beindították a munka intenzitást korlátozó programokat, amikor se híre se hamva nem volt még a Covidnak. Más kérdés, hogy John Maynard Keynes, akinek elméletei itt és most nyernek csak igazán bizonyítást, történetesen éppen a harmincas évek gigantikus válsága közepette prognosztizálta, hogy az átlagember egy civilizált társadalomban száz évvel később (tehát 2030 körül) hetente 15 órát fog dolgozni. Egyrészt az általa előrelátott robotizációnak köszönhetően. Másrészt azért, mert szerinte is a kevesebb, de szorgosan, szakszerűen, fókuszáltan végzett munka jót tesz az embernek. Lelkileg és fizikailag egyaránt. És ez jó lesz majd a családoknak, a népeknek, az országoknak.

Nem gondolja, hogy ha nem tör ránk a nagy járvány, akkor a civilizált társadalmak mennének tovább a Keynes által elképzelt úttal ellentétes irányba? A kétezres évek elején hosszasan ismerkedtem közelről Amerikával, és megértettem, hogy az amerikaiak többsége éjjel-nappal gürizik.

Kínában is a helyszínen tapasztaltam meg egy olyan általános életérzést, amelynek lényege, hogy „nem azért dolgozunk, hogy élhessünk, hanem azért élünk, hogy dolgozhassunk”. Kínában 2012-ben töltöttem hosszabb időt, azóta ráadásul még többet dolgoznak, pedig egyre közelebb kerülünk 2030-hoz, a keynes-i határidőhöz.

Az aktuális járvány és az azt szükségessé tevő távmunka beindulása, általánossá tétele minden esetre ahhoz járult hozzá – akárhogy éreznek is hagyományosan a munka jelentőségét illetően amerikaiak, japánok, koreaiak, kínaiak – hogy győzedelmeskedjen az új korszellem, ami márpedig az „azért dolgozunk, hogy jobban éljünk”! És nem ennek az ellenkezője.

Amerikában erről társadalmi és politikai viták zajlanak. A skandináv országokban egészen nyilvánvalóan, de Hollandiában, Németországban, Ausztriában szintén bebizonyosodott, hogy a lazább, lényegében a kevesebb, de tisztességesen végzett munkával töltött idő magasabb termelékenységet generál, mint ami az Egyesült Államokat jellemzi.

Mellesleg Kínában, Japánban és az Egyesült Államokban pedig feltűnően, nem csekély részben önbecsapásosan alapszik a hajsza a munkahelyek jelentős részében. Főnököknek való megfelelési kényszer alakult ki az elmúlt száz-százötven évben, Amerikában mindenképpen. Más szellemi, történelmi, vallási és társadalmi tradíciók mentén, de a japánok, koreaiak és a kínaiak – mindent lemeztelenítve – ugyancsak megfelelni akarnak valamiféle felsőbb elvárásoknak. Továbbra is folyik valamiféle önkiszipolyozás. Japánban és Koreában ugyanakkor az idejük, életük nagy részét munkában tölteni kénytelen milliók körében volt a legmagasabb évtizedeken keresztül az öngyilkosságok száma.

És gondolja, hogy ennek nagyon gyorsan véget tud vetni az emberiségnek a legszorgalmasabb és a világra tulajdonképpen a legnagyobb hatással bíró hányada?

Persze. Keynes a harmincas évek elején ultra rövid munkaidőt prognosztizált száz évvel későbbre. Objektíve a jóval rövidebb munkahét nemhogy száz, hanem már akár nyolcvan évvel később is megvalósulhatott volna. Azért, mert a technológia fejlődése néhány szolgáltatáson kívül szinte minden vezető ágazatban már huzamosabb ideje lehetővé teszi, hogy az alkalmazottak nagy része ne dolgozzon négy napnál többet egy héten.

Akkor mégis miért dolgozott többet? A munkahét továbbra is általában 5 napos, 40 órás…

Sőt, Amerikában de facto milliónyian 48-55 órát töltenek a munkahelyükön. A vizsgálataink, kutatásaink alapján a legtöbb, önmagát agyonhajszoló, vagy a munkásait túlhajtó menedzser, üzemtulajdonos irracionálisan gondolkodik. Nem képesek megszabadulni egy immár igazolhatóan téves, hamis premisszától, hogy minél többet dolgoznak, annál többet termelnek és annál nagyobb lesz a jövedelmük. Ez a gondolat beidegződött világszerte az ötven évnél idősebb korosztályba…

Miért baj, ha egyszer ez az igazság?

De ma már nem igaz! Mára tévedésnek bizonyul. Már csak és kizárólag a korábbi általános felfogást cáfoló tudományos bizonyítékok léteznek.

Izlandon, Spanyolországban, az Egyesült Államokban – bárhol, ahol eddig a rövidebb munkahét, a kevesebb munkaóra ideiglenes vagy általános bevezetése mellett döntöttek – nemhogy szinten maradt, hanem javult a termelékenység. És mára – elismerem, hogy ebben meghatározó jelentősége van a járvány okozta válságnak – már elfogyott szinte minden érv, ami valamiképpen igazolná, hogy az embernek, a társadalomnak, a gazdaságnak szüksége van a 40 órás munkahétre.

Mégis, oly sokan, engem is beleértve, azt érezzük a levegőben, hogy az ember egyelőre nem érett a sok semmittevésre, nem tud még mit kezdeni a felszabadult idejével, elpazarolja azt. Emellett folyamatosan egyre dühösebben konfrontálódik sorstársaival a rázúduló politikai hírek, álhírek alapján. Inkább az idő felgyorsulását érzi, és idejekorán retteg az öregedéstől, a halálközeliségétől…

Vélhetőleg idősebbek körében mozog, tapasztalatai olyanoktól származnak, akiknek – éppen koruknál fogva – nosztalgiáik vannak a múlt iránt. Akik direkt hagyják magukat megtéveszteni, csak azt olvassák és hallgatják, amit hallani, olvasni szeretnének. Ők eleve valahol idegenkednek az új technológiáktól, üvöltenek, harcolnak ellene, miattuk demonizálják gyerekeik előtt a jövőt. Miközben objektíve nagyon is élvezik a totálisan új technológiákat és azok szüleményeit. Profitálnak belőlük, azok alapján beszélnek, gondolnak – ráadásul oly sokszor: badarságokat.

Az egyetemünk és a többi e témára szakosodott kutató helyi és globális felmérései, pláne a tizen-huszon-harmincon évesek körében szerzett tapasztalatai arra utalnak, hogy az emberiség lassan, de biztosan nem csak elfogadni készül, hanem egyenesen vágyik a hivatalosan is rövidített munkahét bevezetésére.

Ami egyébként nem is érinti közvetlenül a teljes vagy részleges távmunkát végezni készülők százmillióit. Ez a csoport hamarosan az alkalmazottak akár felét teszi ki a nyugati világban. Számukra már nem is praktikus kérdés, hogy négy vagy öt napos a munkahét. De nagy részük – különösen a fiatalabb nemzedékhez tartozó átlagos dolgozók, munkások, irodai alkalmazottak, a techcégek fejlesztői, az informatikához kapcsolódó ágazatokban ténykedők – szimplán környezetvédelmi alapon, a józan észnek köszönhetően, valamint pszichológiai, társadalmi okokból mond igent a rövidített munkahétre. Tudniillik hallja a munkahelyén, a politikusok egy részétől, az influencerektől, nézi az interneten a terebélyesedő bizonyítékokat felsorakoztató dokumentumokat, amik felhívják a figyelmet, hogy

  • mennyi energiát, koszt, szennyező anyag kibocsátást számolunk fel, ha kevesebb időt töltünk közlekedéssel, ingázással,
  • mennyivel leszünk mi és családunk tagjai ettől egészségesebbek,
  • mennyivel több a munkában hajszolt emberek körében a szív- és érrendszeri betegség, a depresszió, mint a munkahelyen kevesebb órát tölteni kényszerülők körében és
  • mennyivel több idő jut a családra, a sportra, az önművelésre a fölösleges munkaidővel nem megterhelt emberek számára.

Ezek a nyilvánvalóságok, amelyekre tudományos bizonyítékok állnak a rendelkezésre, messze felülírnak minden ellenérvet. Nem lehet elégszer ismételni, a rövidített munkahét megszervezése nem minden ágazatban, üzemnél lehetséges! Sok helyen merőben másfajta megoldásokat keresnek az egyénre nehezedő terhek enyhítése végett. Erre a dilemmára a robotizálódás és főként az emberi találékonyság hihetetlenül gyorsan tud választ adni.

Egyébként pedig egyértelműen a munkaterhek levétele és az emberi természeti, városi, közösségi környezet kímélése irányába váltott a világgazdasági korszellem.

Az már szinte nem is képes visszájára fordulni, legalábbis belátható időn belül nem. Részvényesek, innovátorok, óriás vállalatok irányítói és egyszerű alkalmazottak – talán először a történelemben – egységesen válnak érdekeltté, hogy a demográfiáját tekintve nem éppen fiatalodó emberiség  vidámabban, kevesebb gonddal, kötöttséggel, egészségesebben éljen.

A technológiai fejlődés eljutott odáig, hogy a kevesebb munka többet tud érni – az anyagi hasznot tekintve is. A kapitalista és kizsákmányolt céljai kezdenek összeérni.