egyetem

Gazdasági tévhitek 4. – A sikeres oktatási rendszer tanít

Még egy jó fél évvel ezelőtt, 2019 márciusában robbant ki az egyetemi felvételi botrányként elhíresült incidens az Egyesült Államokban. Az eset még 2018-ban kezdődött, amikor a felvételi botrányban is benne lévő Morrie Tobin üzletembert egy egészen más eset miatt hallgatták ki az FBIemberei. Morrie alkut kötött az őt kihallgató ügynökökkel, és a felvételi botrányból feltárt információért cserébe az ellene felhozott vádak enyhítését kérte. Az ezt követő, egyetemi felvételiket övező nyomozás feltárta, hogy a séma akkor már több mint hét éve futott és dollármilliókért vesztegettek meg tanárokat és felvételi bizottsági tagokat bizonyos szülők, hogy gyermekük továbbtanulását egyengessék. Az érintett felsőoktatási intézmények között volt a Yale, a University of California, a University of Texas, a Northwestern, valamint a Stanford. Csupa patinás intézmény, ahonnan világszinten is rengeteg vezető üzletember, professzor, politikai tanácsadó, kutató kerül ki évente.

A séma olykor banálisan egyszerű volt. A tehetősebb szülők a felvételi bizottságot direktben környékezték meg, és egy nagyobb pénzösszeg ellenében a bizottsági tag a szülő csemetéjét favorizálta a felvételi eljárások alatt. Olykor azonban meglepőbb eszközökhöz folyamodtak a szülők. Volt példa a gyermek középiskolás edzőjének lefizetésére is, aki ellenszolgáltatásként komplett atlétikai múltat fabrikált a diáknak. Ezután az egyetemnek nem is kellett feltétlenül tudnia a csalásról, a “kimagasló teljesítményt” látva azonnal előnyben részesítették a diákot. De miért fizették le a bizottsági tagokat, illetve miért volt elegendő sokszor a tornatanárt bevonni a csalásba?

A válasz, talán nem túl meglepő módon, nem az, hogy a gyermeket jobb oktatásban részesítsük. Ugyanis ahhoz, hogy mind egyéni, mind társadalmi szinten egy “oktatási” rendszer sikeres legyen nem kell feltétlenül hasznos dolgokat tanítani az iskolákba és felsőoktatási intézményekbe.

“Mikor fogjuk ezt az életben használni?”

…szól a kérdés sok gyermek szájából, és bizonyára a kedves olvasónál is volt már olyan pillanat iskolás éveiben, amikor legalább egyszer magának is feltette a kérdést, hogy miért is kell egy bizonyos tantárgyat tanulni. Nos, a munkaerőpiaci közgazdaságtan egy igen egyszerű magyarázatot ad a fenti kérdés megválaszolására: azért kell megtanulni, hogy megmutasd, meg tudod.

Mint a pszichológiában oly sokszor, a közgazdaságtanban is fontos kérdéskör a ‘nature-nurture’ (azaz természet vagy nevelés) dilemma. Míg előbbi kifejezés arra utal, hogy viselkedési, tanulási, és kognitív képességeink javarészt velünk született, genetikai adottságok, úgy utóbbi a születés utáni környezeti és nevelési faktorok fontosságára fekteti a hangsúlyt. Amikor Michael Spence 1973-ban megalkotta a jelzésen (angolul Siganling) alapuló munkaerőpiaci elméletét értelemszerűen az első, azaz természeten alapuló pszichológiai feltételezésből indult ki.

Az elmélet dióhéjban a következő: velünk szültetett, véletlenszerűen elosztott képességeink miatt az általános társadalom lebontható átlagon felüli és alatti teljesítő polgárokra. A munkahelyi teljesítmény nem figyelhető meg előre, azaz az interjú során nem lehet biztosan meghatározni, hogy aki velünk szemben ül melyik képességi kategóriába esik. A veszteséget elkerülendő, munkaadónk “átlagos” bért fizet, azaz az alacsony képességű munkavállalót felül, míg hatékonyabb kollégáját alul fogja fizetni. Természetesen ahogy telnek az évek a képességek megfigyelhetővé válnak a munkahelyi tapasztalatok alapján, így a bér korrigálható; azonban termelékeny emberünk így is elesett potenciális bevétele egy jelentős részétől.

A Signaling arra a jelzésre utal, amelyet a munkaerőpiacra lépéskor a magas teljesítményű munkás leendő munkaadójának kíván küldeni, ezzel indikálva, hogy neki magasabb bér jár. Egyszóval egyetemre nem azért kell járni, mert okosabbak leszünk tőle, hanem mert nehéz. Diplomával a zsebünkben elsősorban nem azt a bizonyítványt állítjuk ki magunkról, hogy mennyi mindent tudunk, hanem hogy képesek vagyunk akár éjjelbe nyúlóan felkészülni egy vizsgára, vagy önállóan megírni egy szakdolgozatot.

Természetesen az elmélet kritikusai már felvethették magukban, hogy akkor mi a helyzet a konkrét tudást igénylő mérnöki, orvostudományi, vagy egyéb egzakt szakirányokkal. Habár ezen irányoknál a tudás valóban fontos, de önmagában semmi nem indokolja, hogy a technikai képzést ne mondjuk maga a későbbi munkaadó végezze el. Ami azt illeti, évszázadokon keresztül utóbbi volt a bevett szokás, míg a széleskörű egyetemi részvétel csak az elmúlt évszázadban tört fel. Így a kritikákra válaszolva, a technikai oktatás sokkal inkább tekinthető a kellemes és hasznos ötvözéseként – azaz “miért ne kérhetnénk számon valami hasznosat, ha már mind itt vagyunk” – mint társadalmi vagy gazdasági törvényszerűségként.

A kételyeket tovább oszlatja egy 2006-ban megjelent egyetemi tanulmány, amely a kutatás során majdnem 400 diákot követett nyomon középiskolás éveiktől karrierjük derekáig. A kiválasztott diákok mind a felső 0,01 százalékban estek a középiskolás kognitív szintfelmérőkön, azonban később anyagi vagy személyes okok miatt csupán egy részük folytatta tanulmányait a felsőoktatásban. Az eredmények szerint, akik nem az egyetemet választották csak a professzori és kutatási állásoknál szenvedtek hátrányt. Azonban más felső foglalkozási kategóriákban még sokszor le is körözték társaikat az elhelyezkedési adatokat illetően. Jövedelmi szempontok szerint szintén sikeresebbnek mondható a nem-diplomás kohorsz, hiszen közülük arányosítva több top kereseti kategóriás munkavállaló került ki. Ugyanakkor a nem top kereseti kategóriába eső alanyokról nincs adatunk, így átlagot nehéz vonni.

diplomás

Mi kell hát egy sikeres oktatási rendszerhez?

A fent elhangzottak fényében magától értetődően felmerül a kérdés, hogy akkor milyen lenne az optimális rendszer? Milyen szabályok alapján kell gondolkodni, ha valaki az egyén és a társadalom szempontjából is sikeres oktatási rendszert szeretne kialakítani?

Talán úgy foglalhatnánk össze, hogy megfelelő kihívások elé kell állítani a diákokat, hogy a lehető legmegfelelőbb módon tudják releváns képességeiket a munkaadó felé kommunikálni. Hogy egy példával szemléltessem az állítást: míg az internet és a hozzá fűződő adatbázisok előtt a lexikális tanulás képessége releváns volt a munkaerőpiaci potenciál felmérésénél, úgy mára, ahogy az internet elterjedté vált, már inkább a problémamegoldáson és konfliktuskezelésen van a hangsúly. Az elemző algoritmusok és ‘big data’ úttörésének hála ez is lassan kezd háttérbe szorulni, és az adatkezelési és rendszer építési ismeretek kezdenek előnyt jelenteni.

Ha valóban csak ennyi lenne a feladat, hogy egy általános képességet kell felmérni úgy még viszonylag egyszerű dolga lenne az egyetemi vagy épp oktatási döntéshozóknak. A képességek láthatatlan mivolta miatt igen kényes kérdés, hogy milyen látható rendszert állítunk össze mérésükre.  A megfelelő kihívások, vagy épp ösztönzők kialakítása szintén nem egyszerű folyamat. Például szimplán a jegyekre koncentrálni már többször sült el visszafelé az Egyesült Államokban vagy épp az Egyesült Királyságban, ahol többször egész egyszerűen a tanárok csaltak a teszteken, hogy ezzel ‘javítsák’ az osztály teljesítményét.

Mi is történt a felvételi botrányban?

Talán így egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsük miért volt elegendő a botrányban résztvevő szülőknek sokszor a középiskolás tornatanárt lefizetni. Azáltal, hogy fabrikáltak egy komplett atlétikai múltat a diáknak azt próbálták kommunikálni, hogy ő egy átlagon felül teljesítő egyén, aki a tanulás mellett még sporteredmények elérésére is képes.

Az elit egyetemekre való bejutás szintén egy későbbi célt szolgált: megpróbálni kommunikálni, hogy a diák a magas teljesítményű munkavállalók között lesz. Ahogy a fenti tanulmány, valamint számos munkaerőpiaci tanulmány is mutatja, szerencsére a munkaadók sem estek a fejükre. A kezdeti diplomával járó bérprémium szépen elolvad, ahogy a munkáltató megismeri az illető valós képességeit. A vesztegetésre költött összeg valószínűleg nem fog megtérülni. Habár diplomát vehetünk a gyereknek, észt sajnos még mindig nem.