Örkény István: Nápolyi

A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet.” Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel, lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő i-jelzéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókosszekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szaharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtől szembe, s azt mondtam neki: – Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.

-Höm – mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.

-Nem, fiam – válaszoltam határozottan. – Mi most magyarul fogunk beszélgetni. Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyi szeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban. Az elsőt odatartottam az orra elé.

-Mondd szépen: kérek.

Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy odahelyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.

-Nyee! – rikoltotta fölháborodásában.

Megmutattam a második nápolyit.

-Mondd szépen: kérek.
Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat.

Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor – a hatodik láttán – egyszerre így szólt:

-Kéek.

Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem. Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.
Vidáman elmosolyodott, és így szólt:

-Író.

Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.
Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.

-Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska… Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

-Mondd szépen: villamos végállomás.

Nézte az én mindenttudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világra jönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki a száján. Lehajtotta a fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok s töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, és kifújtam az orrát, és kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit és hüppögött.

(1955)

(Megjelent Örkény életműsorozatának novellákat tartalmazó első kötete, tele van olyan apró remekekkel, mint ez is.)

Forrás: Vakmajom a Facebookon