dec.
27
2019

Pesszimizmus vs. progresszió

Tán semmi nem jellemzi jobban az évtized végén az uralkodó nyugati közhangulatot, hogy az emberiség egésze számára soha nem látott szintre javuló életkörülmények és soha nem látott fejlődés közepette a gondolkodók kedve egyre rosszabb. Pedig anyagi értelemben bármilyen múltból nézve a mennyben élünk és mégis a pokolban érezzük magunkat. A Guardian 16 írót kérdezett meg arról, hogy mi deríti fel őket ezekben a “SÖTÉT IDŐKBEN” (sic!), tehát magában a kérdésben is nehezen igazolható állítás fogalmazódik meg. Sötét idők voltak a sötét középkor, az inkvizíció, a kommunizmus, a nácizmus, meg a háborúk, de a mostani nem az. Mi kötelező itt, a hamburgerevés? Még az sem.

Az Economist heti vezértémája a technológiai fejlődéssel kapcsolatos pesszimizmus, és annak történelmi előképei. Semmi új nincs a nap alatt, mert 1979-ben így írt a New York Times: “A pesszimista életérzés átvette a helyét az tudományos és ipari forradalmakból következő elkerülhetetlen fejlődés érzetének”. Akik viszont valószínűleg nem szoronganak, az a milliárdnyi ember, aki az elmúlt 1-2 évtizedben globálisan kijött a mélyszegénységből és végre nem csupán egy tál rizsre futja, mit aggódnának azon, hogy túl sokat ülnek repülőre, inkább örülnek, hogy esetleg lesz áram és este is tud tanulni a gyerek. Sem pedig azok, akiket az új gyógymódok meggyógyítottak.

Messzebbről nézve jobban látszik, hogy a pesszimizmus mennyire nem megalapozott. Amerikából nézve a francia rosszkedv egyenesen nevetséges, “A Nyomorultak” címmel jött le LAT cikk azokról a gallokról, akik ingyenes hozzáférést élveznek a világ egyik legjobb egészségügyéhez, ingyen oktatást kapnak az egyetemig, maximum 35 órás a munkahét, hat hét fizetett szabadság van és szülési szabadság is, csak 62 év a nyugdíjkorhatár, de sokan kedvezményekkel az 50-es éveikben nyugdíjba mennek, hogy az 1000+ féle sajtról, kiváló borokról, pezsgőkről és remek konyháról ne is beszéljünk – mégis állandó a francia elégedetlenség. Úgy látszik, a 21. századi nyugati kultúra része, hogy “egy rakás szar a zélet!”, szorongva prosperálunk, lehet, hogy jobb is, mint az eufórikus lesüllyedés?

Forrás: Vakmajom a Facebookon