Szenvedési-index

Hazánk a 2. helyen!

Az első “szenvedési-indexet” (Misery Index) a 60-as években Arthur Okun közgazdász hozta létre, aki Lyndon B. Johnson elnök gazdasági tanácsadói tanácsának második elnöke és a Yale professzora volt. Okun szenvedési-indexe (az éves inflációs és munkanélküliségi ráta összege) azért jött létre, hogy Johnson elnök számára könnyen értelmezhető képet nyújtson a gazdaság relatív állapotáról. (Minél magasabb az index értéke, annál nagyobb a “szenvedés” az átlagos választópolgár számára, mivel a magas infláció és munkanélküliség együttese általánosan véve károsan érinti a társadalmat.)

Az index később is használatban volt az Egyesült Államokban, az 1976-os választási kampány során Jimmy Carter elnökjelölt használta Okun szenvedési mutatóját Gerald Ford elnököt kritizálva, mivel Ford elnökségének végére a szenvedési-index viszonylag magas értéket ért el (12,7%), ami jó támadási felület volt Carter számára. (Az 1980-as elnökválasztási kampány során Ronald Reagan akkori elnökjelölt használta ugyanígy a közben tovább nőtt értékű indexet az akkori elnök Carter ellen, és ő is sikerrel.)

A rendkívül egyszerű összetételű mutató persze nem volt képes elég valósághűen bemutatni a gazdasági állapot tényleges hatását a társadalomra, ezért többször módosították számítási módszertanát. Az utóbbi években Steve H. Hanke, a CATO Institute-tal együttműködve jelentette meg az index értékét.

A módosított Misery Index a munkanélküliség, az infláció és a hitelkamatlábak összegét mutatja, melyből levonásra kerül az egy főre jutó reál-GDP százalékos változásának értéke. Ahogy 2018-ra vonatkozó publikációjában Hanke megfogalmazza, “… ez elég egyszerű mutató arra, hogy egy elfoglalt elnök mélyreható gazdasági vizsgálódások nélkül is egy pillanat alatt megértse a (gazdasági) helyzetet.”

Azért foglalkoztam ennyit a fentiekkel, mert a Hanke által még március végén publikált, 2018-ra vonatkozó “Hanke’s Annual Misery Index” 95 ország adatait tartalmazó listáról a napokban a Visualcapitalist készített egy szemléletes infografikát, és a lista pozitív jelentésű végén hazánk a második helyen szerepel Thaiföld után. (A sorban mögöttünk közvetlenül következik Japán és Ausztria, a lista negatív jelentésű elején Venezuela áll, megelőzve Argentínát és Iránt.)

Hazánk szenvedési indexének értéke 2,6 lett, ami úgy jött ki, hogy a 3% infláció, a 2% hitelkamatláb és a 4% munkanélküliségi ráta összegéből levonták a 4%-os GDP növekedés értékét „valamilyen” módon (mert az ábrán látható 3+2+4-4 nem egyenlő 2,6-tal).

Venezuelának 1.746.439 lett a szenvedési index értéke (a 929.790% infláció, 21% hitelkamatláb és a 8% munkanélküliségi ráta összegéből levonták a 18%-os GDP csökkenés értékét).

Az első hallásra (számomra) meghökkentően jó helyezés országon kívülről nézve (a belső viszonyok után nem tájékozódva) akár valós alapú is lehet(ne) (ha elfogadnánk például, hogy a közmunkaprogram a munkanélküliségi adatot csökkentő valódi foglalkoztatást jelent), de valószínűleg nem csak én érzem úgy, hogy itthon általában véve sokkal jobban “szenvednek” az átlagemberek a gazdasági hatásoktól, mint a listában megelőzött sok-sok nálunk jóval fejlettebb országban. Szerintem nemcsak nekem nehéz megállni mosolygás nélkül a szerző hazánkat érintő szavait: “… the Magyars were the 2nd happiest in the world in 2018.”, azaz “… (gazdasági értelemben) a magyarok voltak a világon a 2. legboldogabbak 2018-ban.”

Kérdés, hogy van-e értelme ilyen “mindent egyben” bemutató mutatószám előállításával próbálkozni, de azt érdekesnek tartom, hogy a hazai média számára a fenti publikáció megjelenése magas labda volt (lett volna), nem ütötték le (vagy nem vették komolyan).