Tőkeexodus fenyegeti Magyarországot – véli az oxfordi tanácsadó cég főnöke

Zentai Péter: A New York Timesban megjelent cikkében a minap arról értekezik, hogy szétzilálódóban van minden. Vészesen gyengül az európai intézmények, a politikai elit, a döntéshozók tekintélye, miközben éppenséggel a lehető leggyorsabban menteni kell az eurót és az azt alátámasztó pilléreket. Szerintem igaza van.
Mit gondol, mi lesz ebből?

Eric Jones: Bármi, akár nagy tragédia is. Ennek folyamatosan növekszik a matematikai valószínűsége. Az ilyen negatív egybeesések önmagukban tudnak generálni olyan helyzeteket, mondjuk így: véletleneket, amelyek fölött már nem tudnak uralkodni azok, akiknek kellene.

Z. P.: Tehát a politikusok…

E. J.: Politikusok, nemzeti és európai döntéshozók, jegybankárok, az EKB vezetői. Most – legalábbis így gondolják azok az „okosok”, például a hatalmas pénzalapok vezetői, akikkel az elmúlt napokban New Yorkban találkoztam – az EKB-nak kellene, de azonnal lépnie. Hozzá kellene látnia például európai országok államkötvényeinek vásárlásához, bejelenteni kamatcsökkentéseket, és jelezni, hogy – kerül, amibe kerül – rendkívüli és hatalmas pénzinjekciókkal fogja ellátni, ameddig csak a helyzet megkívánja, az egész euróövezetet, valamint   tőkésíteni fogja a bajban lévő országok problémás bankjait.
A politikától, mindenekelőtt a német politikusoktól azt várják, hogy határozottan zöld utat adjanak olyan lépéseknek, amelyek nyomán összeurópai felügyelet alá kerülnek a nemzetállamok bankjai és létrejöhet az összeurópai betétbiztosítási rendszer.

Z. P. : Csak azért, mert az óceán másik oldalán a nagybefektetőknek ez az érdekük, nem fognak meghátrálni a német politikusok, hiszen végeredményben ez az odaátról kívánt játék a német emberek, a német államháztartás kontójára megy. Mások által kreált veszteségeket a németeknek kelljen állniuk? – Persze, hogy félnek ettől.

E. J. : Vélhetőleg nincs más lehetőség, mint felvállalni ezt a rizikót. Egyébként ez nem odaátról diktált óhaj, az eurórendszer mentése globális politikai, biztonságpolitikai és gazdasági érdek. Az euró egy olyan rendszer alapjává vált, amely, ha részeire (értsd nemzetállamokra) bomlik szét, akkor azok egyenként többségükben életképtelenek lesznek. Ezek az európai országok, az EU-tagállamok külön-külön egészen piciny résztvevői a világgazdaságnak és önállóan versenyképtelenek. Csak együttesen tudnak talpon maradni a délkelet-ázsiai, az észak- és dél-amerikai régiók vagy Kína és India mellett.

Z. P. : Mindezt mindenki tudja és mégis mintha nem merne senki cselekedni… Csak beszélnek arról, hogy „több Európára van szükség az európai válság megoldása érdekében”, de ezen mást ért Németország és Franciaország kormánya. A gyakorlatban alig látni cselekedetet…

E. J. : És ezt érzékeli az ír, a görög, a spanyol közvélemény. Említhetnék egy sor más országot is, de ezekben az említett államokban kezd tényleg „össznépi undor” úrrá lenni a megszorításokkal kapcsolatban, senki sem hisz hasznosságukban, még ha valójában objektíve hasznosak is ezek a lépések. De a politika elveszteni látszik a hitelét.

Z. P. : Amire a válasz a befelé fordulás, az új nacionalizmus. Az a hit erősödik, hogy ha mindenki, minden nemzet a saját dolgával törődne és senki sem szólhatna bele a másikéba, más szóval: ha nem lenne EU, akkor nem lennének gondok, nem lenne euróválság, hisz euró sem lenne…

E. J. : Ez így van, kétségtelenül terjed Nyugat-Európában is a nacionalista hozzáállás, ráadásul Spanyolországban a szeparatizmus is: a baszkok, a katalánok megint le akarnak válni. A görögökben nacionalista indulatok szabadultak fel a németekkel szemben, a németekben – másként ugyan – de a görögökkel szemben.
Egymásra épülnek Európa-szerte az újabb és újabb konfliktusok, hol kisebb, hol nagyobb tűzfészkek alakulnak ki.
Kezd az egész kontrollálhatatlanná válni. Valójában senki sem akarja, hogy tűz törjön ki, de a jelek szerint ez már nem akarat kérdése. Olyan szituáció van kialakulóban, amelynek egyes főszereplői saját, vélt vagy valós érdekükből kiindulva elmennek a falig és utána még át is akarják törni azt, mert feltételezik, hogy megtehetik, mert – noha kicsik és ezt tudják is – hiszik, hogy igazi erőt képviselnek.

Z. P. : Mondjon konkrét példát!

E. J. : Például a görög radikális baloldal vezére. A népet maga mögött gondolja, és azt feltételezi, hogy Európa, Brüsszel, Berlin, Párizs engedni fog neki. A jelenlegi görögországi választási kampányban kiderült, hogy a görög pártok zsarolhatónak gondolják Európát. Azt hiszik, hogy a külvilág bármi áron benn akarja tartani Görögországot az Övezetben. Csakhogy ez nem így működik, a másik oldal igenis besokallhat.
Magyarország vezetői szintén arra számítanak, hogy az európai helyzet súlyossága nekik kedvez és az IMF és az EU engedni fog, mert nem tehet mást ilyen bonyolult, minden uniós országot valamiképpen sújtó gazdasági-pénzügyi szituációban. A magyarok az időhúzást választották, játszanak.

Z. P. :Tényleg ezt látják Washingtonban, Brüsszelben?

E. J. : A legteljesebb mértékben. Ezt mindenki tudja. Ehhez nekem az a kommentárom, hogy borotvaélen táncolnak, mert az IMF és az EU nem fog engedni, ezzel ugyanis lejáratná magát. A magyar fél pedig, attól tartok, nem fog további kompromisszumkészséget felmutatni, kötni fogja az ebet a karóhoz.
Ilyen helyzetek korábban nem adódtak, mert olyan generációhoz tartoztak a döntéshozók, akik közvetett vagy közvetlen élmények alapján pontosan tudták, hogy miként tört ki a világháború, annak tanulságait folyamatosan szem előtt tartották és nem engedték meg maguknak a kalandokat, tudták, hogy az európai politikában tilos a tűzzel játszani. Most viszont éppen ez folyik. Különösen igaz ez a nacionalizmus közép-európai erősödése kapcsán. A történelem pedig arra tanít, hogy abban a térségben – a nyugat-európai nacionalizmusoktól, szeparatizmusoktól eltérően – nemzetek, országok közötti konfliktusokat gerjeszt a nacionalizmus-.

Z. P.: Igazi nagy konfliktusok kitörését csak nem feltételezhetjük Közép-Európában?

E. J. : Igen is, meg nem is. Ez egy öngerjesztő folyamat. Bosznia, Szerbia kapcsán megtanultuk, hogy egy – minden ellentétes híreszteléssel szemben –sokat ígérő, virágzásnak indult régió (most a nyolcvanas évek végéről és a kilencvenes évek elejéről beszélünk)- a nacionalizmus bűvöletébe kerülve félelmetes gyorsasággal süllyedt le, ami aztán háborúba sodorta a térséget. Ennek bekövetkeztét – csupán pár évvel korábban – senki sem merte volna megjósolni.
Ez tehát tanulság. A lényeg, hogy ma Közép-Európa ugyancsak nagyon sokat ígérő, nagyfokú fejlődésre érett körzet. Az érintett országok egymásra vannak utalva, óriási a köztük lebonyolódó forgalom –minden értelemben. Csakhogy – kívülről egyre láthatóbban – egyes térségbeli kormányok, konkrétan Magyarország, nacionalista, EU-ellenes retorikával és immár valós politikai lépésekkel, felvállalják a konfrontációt egyrészt Brüsszellel, másrészt az IMF-fel, harmadrészt a szomszédokkal. Ebből a kívülállók – például a magamfajta amerikai elemzők, illetőleg a befektetők és utánuk a politikusok– levonják a következtetést, hogy Közép-Európában, jelesül Magyarországon folyamatosan növekszik a kockázat.
Ezért aztán az amúgy is ingatag széles európai térségen belül mindenekelőtt azon körzetek elkerülésére törekednek, amelyek a legnagyobb politikai rizikót hordozzák magukban. A nacionalista politika, legyen szó Venezueláról, Iránról, Belaruszról, előbb pénzügyileg, majd kereskedelmileg, gazdaságilag, végül pedig politikailag szigeteli el az adott országot. Tudnivaló hogy a nacionalista vezetők az elszigetelődésből fakadó életszínvonal-zuhanásra, a súlyosbodó belső bajokra a nacionalizmus fokozásával, illetőleg vélt külső és belső ellenségekre, bűnbakokra való mutogatással reagálnak. Nos, az ilyen helyzetek hordozzák magukban a véresen valóságos konfliktusok létrejöttét. Az ilyesfajta kockázatoktól való félelmek egyre intenzívebb tőkeexodust tudnak produkálni Közép-Európában. Még egyszer: ez öngerjesztő folyamat, nagyon nehéz leállítani.