Tőzsde kontra demokrácia

Kis-és nagybefektetők milliói élnek egyfajta tudathasadásos, ha úgy tetszik: skizofrén állapotban. Ugyanis őszintén azt szeretnék egyrészt: hogy világuk igazságosabb, liberálisabb, környezetbarátabb, demokratikusabb legyen, másrészt: hogy egyre több pénzt keressenek a tőzsdén – egyéni kisbefektetőkként vagy különböző tőkepiaci alapok, biztosításaik, nyugdíjalapjaik révén. Csakhogy e két kívánságnak – a jelek szerint – nem lehetséges egyszerre eleget tenni. Ugyanis az „egyrészt totálisan ellentmond a másrészt-nek”. A tőzsde sosem volt és aligha lesz valaha is barátja a társadalmi igazságosságnak. Legalábbis ez a véleménye – az aktuális politikai és tőzsdei fejleményeket is vizsgálva – Richard Sylla professzornak, a new york-i egyetem Stern School of Business nyugalmazott gazdaságpolitikai kutató-elemző tanárának.

Zentai Péter: Szakértelem híján is merem már huzamosabb ideje állítani tőkepiaci szakértő barátaimnak, hogy 2017-től kezdve folyamatosan prognosztizált nagy és tartósnak ígérkező tőzsdei visszaesés elmaradása igazából egyedül Donald Trumpnak köszönhető. Szerintem a történelem első olyan kiemelkedően befolyásos politikusa, aki abszolutizálja a tőzsdéket, s mindenáron, azok teljesítményével akarja bizonyítani saját teljesítményének sikerességét. Ennek érdekében nem is elsősorban cselekszik, hanem szavaival, retorikájával, sokszor hazugságaival ad óriási lelki lökést, hogy kis- és nagybefektetők igenis elhiggyék, amíg ő, tehát Trump az elnök, addig Amerikában és azon keresztül a nagyvilágban mindenki egyre jobban fog élni, mivel mindenki egyre több pénzt fog keresni a tőzsdén. Ez pedig be is jön neki, noha 2016 elejétől 2017 őszéig a megkérdezett befektetők, portfóliókezelők többsége állította, hogy nem jöhet be ez a hazardírozás, Trump nem tudja felülírni a gazdasági törvényszerűségeket.

Richard Sylla: Az amerikai elnök nemcsak beszélt persze, hanem ténylegesen hozott olyan döntéseket, amelyek megalapozottan adtak új löketeket és új reményeket a tőzsdéseknek. Adócsökkentések, állami bürokrácia, tőzsdei felügyeletek gyengítése, az amerikai ipar, cégek, vállalatok védővámokkal való segítése, a kínai versenytársak manipulációinak visszaszorítása. Mindez egyrészt objektíve segítette a vállalati papírok érték növekedését, másrészt szubjektíve növelte a papírvásárlási kedvet, amihez persze alapvetően járultak hozzá a történelmi mélységbe zuhant kamatszintek.

Mindazonáltal, valóban figyelemreméltó és nem csupán amerikai jelenség, hogy a tőzsdék a politika megítélésében, a politikai fejlemények értékelésében  a befolyásos médiával, véleményformálókkal szemben egy másik „univerzumot” alkotnának. Akárcsak Donald Trumpra, de bármely más – mondjuk így – „strong man”-re vonatkoztatva megfigyelhető, hogy a befolyásos média, a legtöbb progresszív, jövőorientált, globális kihívásokra fókuszáló intézmény, erős, kormányoktól független csoportosulás, sőt a vezető közgazdászok is,  mindannyian reakciósnak, a világ sorsát nagyon negatívan befolyásolónak tartják  Trumpot és általában a feltörekvő, ugyancsak autoriter más politikai vezetőket. A tőzsdék főszereplői viszont egyre inkább úgy viselkednek, mintha egyenesen imádnák őket.

Pedig Trump gazdaságpolitikáját szétszedő, azt fenntarthatatlannak és katasztrófába vezetőnek minősítő elemző cikk jelenik meg komoly befektetők, tőkepiaci alapok irányítói tollából -a liberális újságokban, tévékben. Ezen kritikák megfogalmazói közül sokan mindeközben Trumpból él. Ez persze túlzás, de Trump szuggesztív és eredményes tőzsdei beavatkozásai mindenképpen hasznot hajtanak milliónyi olyan pénzembernek, pláne kisbefektetőnek, főként Amerikában, aki gyűlöli mindazt, amit Trump megtestesít. Azt, hogy egy diktátor hajlamú ember irányíthatja az Egyesült Államokat.

Ez egy általános, „tömegskizofrénia” jelenség, amire rengeteg példát hozhatunk fel nem csupán tőzsdei, de magánéleti és közéleti viselkedés ellentmondásossága kapcsán is. Itt és most, ebben a világban roppant mód szembetűnő, hogy harcos kiállású, politikailag liberális elkötelezettségű nagytőkések, pénzemberek, technológiai forradalmár megújítók – ha magánbefektetéseikről van szó – akkor kimondva-kimondatlanul inkább örvendenek, ha Brazíliában Bolsonaro, Indiában Modri, Egyiptomban el-Sissi, Szaúd-Arábiában bin Salman herceg stabilizálja a hatalmát, mintsem az említettek esetlegesen fellépő valamely haladóbb politikai reformer kihívója. Korábban ez maximálisan megfigyelhető volt Törökországban, az autoriter Erdogan hatalomra jutását szabályosan ünnepelték a tőzsdéken, mint ahogy azt is, amint egyre ütemesebben összpontosította saját kezében a hatalmat az orosz Putyin. Még korábban a chilei katonai diktatúra volt a tőzsdék „sláger”, politikai képződménye. Ezek mindannyian elnyomó, illiberális politikusok, részben diktátorok.

De ma már sem Putyin, sem Erdogan nem számít a tőzsdék „lieblingjének”…

Ez igaz. Csakhogy nem azért, mert a befektetői világnak nem tetszik az oroszországi vagy a törökországi autoriter rendszer. Hanem azért, mert elkezdték kizárni a külföldi tőkét a gazdaságaikból és gazdasági lépéseik kiszámíthatatlanná váltak. A tőzsdéknek – követhetően – soha semmi kifogásuk nincs a kemény, embertelen, úgymond rendcsinálás ellen. Ilyen fenntartások csak abban az esetben érvényesülnek, ha eközben az adott rezsimek nemcsak a politikában, a közéletben, hanem a nemzetgazdaságukban, az üzleti életben is összpontosítanak, veszélyeztetni kezdik a nyugati tőkét és ezáltal potenciálisan korlátozódik náluk a gazdasági növekedés.

Azonban – ahogy Ruchir Sharma, a Morgan Stanley befektetési bank vezető globális kihívásokkal foglalkozó stratégája kimutatta – 1950 és 2010 között az általa vizsgált 150 ország közül 43-ban tudott a gazdaság tartósan, átlagosan évi 7 százalékkal erősödni, s ebből a 43 államból 35 autokráciaként, áldemokráciaként, diktatúraként működött. Más szóval és leegyszerűsítetten: nagy átlagban ott lehet a legjobban keresni, ott lehet a legjobb hozamokat elérnie a befektetőknek, ahol a pénzügyeket, a gazdaságot strong man-ek irányítják autoriter rendszerekben.

Viszont az is megfigyelhető, hogy néhány, maximum 7-8 évnél tovább csak kivételes esetekben – például Malaysia esetében – tart ki a tőzsdék és az autoriter rendszerek „románca”.

Mert ezek a rendszerek megbuknak? Ezt azért nehéz lenne igazolni…

Csak néhány ilyen rendszer bukik meg, inkább az a jellemző, hogy „fake-demokráciaként” mindegyik többé-kevésbé szalonképes a nemzetközi színpadon. És az is tetten érhető, hogy éppenséggel a tőzsdék, a befektetők sztárcsinálásának köszönhetően válik egy sor ilyen rendszer szalonképessé. Csakhogy ezek a látszólagos demokráciák, autoriter rendszerek természetszerűleg csak úgy képesek tartósabban fennmaradni, ha ténylegesen nagyon erős ember irányítja őket. Strong man-né, ultra erős emberré márpedig szinte kizárólag paranoid személyiségek tudnak válni, olyanok, akik jellemzően világmegváltó, reformer, dinamikus, nyitott egyéniségekként tesznek szert egyre nagyobb hatalomra. Ebben a felívelő fázisban hoznak olyan gazdaság felpörgető döntéseket, amelyeket a tőzsdék ünnepelnek. Miután azonban a személyes hatalmuk kezd korlátlanná válni, attól kezdődően befelé fordulnak, elvesztik bizalmukat az idegenekben, a külföldi befektetőkben, már csak saját bizalmasaikban, saját gazdasági-pénzügyi klientúrájukban bíznak és azok tagjait is folyamatosan váltogatják. Országuk ezáltal kiszámíthatatlanná válik és ezzel véget is ér a külföldi tőzsdék és az adott rendszer „románca”. De a tőzsdéseknek -tőzsdésként! – nincsenek magasztos erkölcseik, a tőzsde immorális jelenség. A befektetőket professzionálisan nem érdekli az elnyomás, a jogtiprás, ha az olyan gazdaságot stabilizál, amely kedvez a tőzsdei árfolyamoknak.