Üveglemezre készült fényképek a Holdról

Az első fénykép a Holdról 1840-ben készült egy ezüstözött rézlemezre, a dagerrotípia nevű eljárással. A Daguerre által kifejlesztett eljárást egy évtized múlva az üveglemezre készített vizes kollódiumos fényképészeti eljárás váltotta fel, ami a mából visszatekintve rendkívül körülményesnek tűnhet.

A kémiai alapú fényképészeti eljárásoknak az alapja az ezüst-jodid vegyület fényérzékenysége. A francia Le Gray és az angol Frederick Scott Archer úgy módosították a Daguerre féle eljárást, hogy egy üveglemezre külön vitték fel a jódot és az ezüstöt. A jódot egy ragasztóban oldották fel, amit az üveglemezre kentek. Ne felejtsük el, a XIX. század közepén még nem sok ragasztó létezett. Az egyik lehetőség a tojásfehérje volt, amit elég nehéz volt egyenletesen felkenni egy üveglapra, a másik lehetőség egy akkoriban felfedezett vegyszer, a kollódium, ami nem más, mint lőgyapot(!) alkoholos éterben feloldva. (Nem szívesen lettem volna fényképész akkoriban…)

Az ezüstöt úgy vitték fel a lemezre, hogy a kollódiummal bekent üveglemezt néhány percre ezüst nitrát oldatban áztatták, de ezt már sötétben kellett csinálni, mert a lemez ekkor vált fényérzékennyé. A lemezt továbbra is sötétben kellett betenni a kamerába, ezután elkészítették a fényképet. Ezután gyorsan, még a kollódium megszáradása előtt ki is kellett venni a lemezt a kamerából, majd vasszulfát oldatban előhívni és nátrium-tioszulfát oldatban rögzíteni (fixálni) az elkészült képet.

Ez az egész folyamat egy kis kémia laboratóriumot igényelt, ám két fontos előnye volt a dagerrotípiához képest. Az egyik, hogy megfelelő megvilágítási viszonyok esetén az expozíciós idő néhány másodpercre csökkent, a másik pedig hogy az üveglemezről nagyítást lehetett készíteni, így az elkészült képek sokszorosíthatóvá váltak.

Egy amatőr angol csillagász, Warren de la Rue, ezzel az új eljárással 1852-ben készítette az első fényképet a Holdról, majd éveken át rendszeresen folytatta a fényképezést. A Hold mindig ugyanazt a felét fordítja felénk, mégis van egy kis mozgása a látványnak, egy ideig többet látunk a bal oldalából, majd apránként a jobb oldalából, ezt a váltakozást hívják, librációnak. De la Rue az éveken át tartó fényképezés során kiválasztotta azokat a képeket, amik a legnagyobb kitérések idején készültek. A jobbra és balra fordult helyzetekben készült képekből képpárokat alkotott, és ezeket egy speciális vetítőbe helyezte, úgy, hogy az egyik kép a szemlélő bal szemére, a másik kép a jobb szemére vetüljön. Mivel a tér-érzékelésünk alapja az, hogy a két szemünk kissé más szögből látja a környezetünket (sztereoszkópikus látás), ezeknek a képpároknak a szemlélésekor térben látszódtak a Hold hegyei és kráterei.

De la Rue 1860-ban leutazott Spanyolországba, hogy a teljes napfogyatkozásról készítsen felvételeket. A teljes napfogyatkozáskor, amikor a Hold eltakarja a teljes napkorongot, láthatóvá válik egy fényes korona a sötét Hold körül, amit addig a Hold légkörének gondoltak. De la Rue felvételeit elemezve derült ki egyértelműen, hogy ez nem a Hold, hanem a Nap külső légköre, amiről ma már tudjuk, hogy több millió fokra hevült gázok alkotják.