Guan Anpang
aug.
30
2012

Veszélyben a Közép-Birodalom – interjú Kínában Kínáról – 2. rész

A Time Magazin által a világkereskedelmi jog tíz legismertebb kínai szakértője közé sorolt Guan Anpang professzor az alábbi beszélgetésben erős kétségeit hangoztatja a tekintetben, hogy hazája képes-e egyáltalán komolyan hozzájárulni az euró körüli válság megoldásához. Cáfolja, hogy Kína igazi pénzügyi, gazdasági, politikai hatalomnak tekinthető.
Az ország fő problémája éppenséggel a tömeges szegénység, hogy százmilliók élnek csöppet sem jobb körülmények közt, mint az átlagos afrikaiak. A másik óriási problémája Kínának, ami ugyancsak korlátozza segítségnyújtási képességet: az ingatlanpiac összeomlásának veszélye, a tartományi kormányokat sújtó belső hitelválság, a dollár százmilliárdokra rúgó, behajthatatlan kölcsön.

Zentai Peter: Bármerre járok Pekingben, szuper autósztrádákon, vagy ultramodern és pontos metróhálózaton érem el a célállomásomat. Belegondolni is félelmetes, hogy vonattal kevesebb, mint négy óra alatt eljuthatok a majdnem ezer kilométernyire fekvő Sanghajba. Ezeket a háromszáz km/órával száguldó vonatokat Kínában gyártják. Az a benyomásom, hogy – mindent egybevetve – még a minőségi áruválaszték is hatalmasabb a boltokban, mint bármely nyugat-európai országban, vagy akár az Egyesült Államokban. Meghökkent, hogy nincs olyan élvonalbeli autómárka és olyan modell: Audi, Volkswagen, BMW, Honda, Lexus, amelyet nem kínai üzemekben gyártanak. Mindemögött a kínai emberek fantasztikus, jól szervezett teljesítménye is meghúzódik.

Azonban ugyancsak meghatározónak látszik az eredményekben a nyugati: a német, a japán, az amerikai technológia. Önök átveszik és integrálják az ő know-howjukat. Tapasztalati alapon vagyok benne egészen biztos, hogy Kína ki van szolgáltatva a nyugatnak. Most, hogy mi ketten beszélgetünk, tőlünk néhány kilométernyire az Önök miniszterelnökével tárgyal Angela Merkel német kancellár arról, hogy Kína vesse bele magát sokkal aktívabban az Európát sújtó problémák megoldásába. Fognak segíteni? Ha igen, akkor miként?

G. A.: Először is Angela Merkelnek és minden más nyugati közgazdásznak, politikusnak nem lenne szabad félreértenie Kína valós helyzetét és globális jelentőségét. Ebben a hatalmas országban – ahogy utaltam rá – a rendkívüli ütemű gazdasági fejlődéssel és annak várható lassulásával összefüggésben vannak kiéleződőben a társadalmi feszültségek. Ma számunkra az egyik első számú probléma, hogy kezelni kellene a több százmilliónyi nagyon szegény ember felgyülemlőben lévő elégedetlenségét. Kínában össze nem téveszthetően alacsonyabb az egy főre jutó jövedelem, a legszélesebb tömegek életszínvonala, mint a legnagyobb bajba került dél-európai országok legelmaradottabb részeinek lakói körében. Kollégáimmal itt Kínában mindig mosolygunk csak, ha azt halljuk, olvassuk európai barátainktól, vagy az európai politikusoktól, újságíróktól, hogy „Kína majd megmenti az euróövezetet”. Ez – szerintem – elrugaszkodás a valóságtól. Kína kétségtelenül hatalmas ország. Kétségtelenül sikerült már embert küldenünk a világűrbe, van nukleáris fegyverünk. De legyünk realisták: egy olyan ország, ahol sok százmilliónyi ember él ugyanolyan viszonyok között, mint egy átlagos afrikai országban, ahol ezen százmilliók számára az a legnagyobb vívmány, hogy nem kell éhezniük, nos egy ilyen ország semmiképpen sem tekinthető pénzügyi, gazdasági hatalomnak. Szuperhatalomnak aztán végképp nem.

Z. P.: Ez mind igaz. De az is igaz, hogy Kína a világ első számú exportőre. Több, mint háromezer milliárd dolláros a devizakészletük. Csak Amerikával szemben évente több százmilliárd dolláros exporttöbbletre tudnak szert tenni. Az utóbbi tíz évben átlagosan 8 százalékkal bővült Kína GDP-je. Ön azt állítja ugyan, hogy ez most lecsökken 5-6 százalékra, ami tényleg komoly lassulás lehet, de ide nekünk ezt az 5-6 százalékot”! Miért is nem reális, hogy Kína a közeljövőben igazi nagyhatalommá válik? Szerintem egyáltalán nem illúzió, ha egy, a saját fejlődésében a nyugati világnak ennyire kiszolgáltatott országtól most segítséget kér a nyugati világ…

G. A.: Kiszámítottuk: ha a következő években fennmaradna a lendület és – ezt persze én lehetetlenségnek gondolom – két-három év múlva folytatódna a 8 százalékos GDP bővülés évente, akkor is legkorábban húsz év múlva juthatunk el arra a szintre, ahol ma a nyugati társadalmak tartanak.

Z. P.: A kínai központi bank 300 milliárd dolláros pénzalapot hozott létre, hogy kötvényeket, részvényeket vásároljon világszerte. Feltételezem, hogy ezzel Kína máris hozzájárult a világ tőzsdéinek stabilizálásához, bízhatunk mégiscsak abban, hogy a kínai pénzek befecskendezése révén növekszik világszerte a likviditás.

G.A.: E pénzalap létrehozásáról nem hozott még végleges elvi döntést a Kínai Kommunista Párt. A párt és a kormány első számú vezetői egyelőre újból megerősítették elvi álláspontjukat, hogy a Kínai Népköztársaság hozzá kíván járulni a globális pénzügyi, gazdasági helyzet javításához. Tehát egyelőre szavakról és nem tettekről van szó.

Z. P.: Tényszerűen létezik a China Investment Corporation, amely mégiscsak a világ legnagyobb nemzeti, állami vagyon-, és pénzalapja. Azon keresztül Kína már valóban hozzájutott komoly vagyonokhoz gazdag olajtermelő arab országokban és ugyancsak nyersanyag-gazdag afrikai országokban….

G. A. : A CIC (China Investment Corporation) a pénzügyminisztérium alá tartozik, Yüanban denominált kötvényeket bocsát ki és a kötvényekért kapott kínai pénzt amerikai dollárra váltja át a devizakészletek felett rendelkező állami hatóságnál, a China’s State Administration of Foreign Exchange-nél. A CIC olyan kormányzati szervezet, amely a lehető legcsekélyebb kockázattal járó külföldi országok vagyonából vásárol részeket.

A tervezett háromszázmilliárd dolláros pénzalap, amelyre Ön eredetileg célzott, a kínai jegybank rendszerébe illeszkedne. A terv valóban az, hogy ez az alap – viszonylagosan – magasabb megtérülés reményében igazi világpiaci szereplőként nagyobb kockázatot felvállalva vásárolna államkötvényeket, akár vállalati részvényeket – például az euróövezet országaiban, vagy annak hátarain túlmenően, szerte Európában.

Z. P.: Nyilván erre utazik” Angela Merkel itt és most… De vajon mi, magyarok is reménykedhetünk e tekintetben? Nálunk, Magyarországon is sokat várnak a kínai állami befektetésektől…

G. A.: A tapasztalat a következő: Kína eddig sosem szemelt ki egy-egy országot, hogy főként annak állampapírjait vásárolja. E tekintetben csak és kizárólag az Egyesült Államokkal tett és tesz kivételt. Folyamatosan veszi az amerikai államkötvényeket, de ez Amerika világpolitikai, világgazdasági súlyával magyarázható. Ha valóban működni fog az a bizonyos 300 milliárd dolláros alapunk, akkor az régiókra és ágazatokra fókuszál majd, nem országokra.

Z. P.: Akkor mégsem illúzió, hogy Kína, ha nem is magyar, de dél-európai euró-kötvényeket vásárol hamarosan…

G. A.: Ahogy figyelem, a nyugat-európaiak igyekeznek nyomást kifejteni Kínára, hogy a lehető leggyorsabban és célzottan fecskendezzünk be hatalmas pénzeket az euróövezet országaiba. Szerintem ahhoz, hogy ez megtörténjen a kínai vezetők egészen pontosan, részleteiben ismerni szeretnék a hosszú távú európai terveket, azt, hogy konkrétan mit akar tenni Németország, mit akar tenni Brüsszel egy év múlva, két év múlva, 10 év múlva az euróövezettel, az Európai Unióval. Azt akarjuk tudni tehát: először is mit tesz Európa önmaga megmentéséért, van-e igazi, reális cselekvési terve. Szerintem e tekintetben a kínai vezetőknek kétségeik vannak. Angela Merkel nyilván most eloszlatni igyekszik e kétségeket. Meglátjuk.

Egyébként Kína elsősorban az IMF-ben kívánta az utóbbi néhány évben erősíteni pozícióját. Az a párt és a kormány által kitűzött cél, hogy az IMF-en belüli hat százalékos részvényhányadunkat további két-három százalékkal megemeljük. Kína – akárcsak egy sor más dinamikusan fejlődő nagyobb ország, például Brazília és India – eddig határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy az IMF-en keresztül érdemes aktivizálnunk magunkat az euróövezet országainak kötvénypiacain. A kockázatot ezáltal globálisan szétterítjük, ugyanakkor mégiscsak hozzájárulunk az euró stabilizálásához.

A jelek szerint vészesen súlyosbodik a helyzet Európában, ezért akar most Angela Merkel aktívabb, gyorsabb, közvetlenebb kínai beavatkozást elérni.

Z. P.: Tegyük fel, hogy a kínai vezetők rábólintanak Angela Merkel kéréseire. Nem akarok ítéletet mondani az itteni rendszer felett, de ellentétben a nyugati országokkal Kínában a vezetőknek ilyen esetben nem kell magyarázkodniuk a polgárok előtt. Meghozzák a döntést és kész! Be sem kell ezt jelenteniük és nem kérhet tőlük számon semmit sem holmi ellenzék, nem olvassa a vezetők fejére a sajtó, hogy “miért a gazdag Nyugatot, miért nem a szegény kínai tömegeket segíti a párt és a kormány”…

G. A.: Kínának van elég egyéb problémája. Az újkeletűek közül szerintem a legsúlyosabb: a belső eladósodottság. Két év leforgása alatt: 2010-ben és 2011-ben összesen mintegy két és fél ezermilliárd dollár értékben vettek fel új hitelt meghatározó részben a tartományi kormányok, hozzájuk képest kisebb arányban vállalkozók és magánszemélyek. Tudnivaló, hogy ebben az országban a tartományok szabályos piaci szereplőkké nőtték ki magukat, vállalkoznak, profitorientáltan beruháznak. 2009 elején, a globális pénzügyi válság hatásainak tompítását szolgálóan a párt és a kormány arról döntött, hogy – átszámolva – mintegy 500 milliárd dollárral stimulálja a gazdaságot. Annak nyomán beindult az infrastrukturális beruházások egy újabb gigantikus fordulója. Az új vasútvonalak, autópályák mentén, azokhoz kapcsolódóan a helyi kormányzatok és hozzájuk kapcsolódóan vállalatok, magánszemélyek hatalmas irodai, kereskedelmi és lakóingatlan fejlesztésekbe kezdtek. Mindez hallatlan mértékben felhajtotta az ingatlanárakat. A túlfűtöttség ellen a kormány a jegybankkal közösen szigorított a banki hitelnyújtáson, emelték a kamatokat. Ez azonban inkább rontott, mint segített a helyzeten. Azok, akik örökéletűnek feltételezték a kínai ingatlanpiac drágulási folyamatát, az inflációt messze meghaladó, 20-40, néhol 70 százalékos kamatszinteken vettek fel új hiteleket – a nem hivatalos banki szférából!

Ott tartunk, hogy az elmaradottabb nyugati tartományokban kisebb, a tengerparti régiókban rendkívüli nagyságú behajthatatlan hitelállomány halmozódott fel.

Ugye utaltam már a miniszterelnök friss szavaira, miszerint tisztességes, új otthont kell biztosítani a szegények százmillióinak”? Nos, Wen Jiabao ezen beszéde mögül nem csupán a szociális, vagy politikai megfontolásokat kell kihallani, hanem azt, hogy a jelek szerint a legfelsőbb vezetés a keresletélénkítéssel kíván hozzájárulni az ingatlanpiac összeomlásának megakadályozásához. Ha a központi kormány a következő években a nagyvárosok körüli perifériákról és a falvakból a városokba tud költöztetni sok tíz milliónyi, akar százmillió embert, akkor az új beruházások révén és az új, nem luxus, de mindenképpen tömegkereslet bővítéssel talán sikerül megakadályozni az ingatlanpiac drámai összeomlását.

Ez a probléma azonban annyira szövevényes és óriási, hogy – szerintem – az összeomlás elkerülhetetlen. Csak időben esetleg elhúzható. Ezt is meg kell érteniük azoknak, akik Kínától az euró megmentését várják…