COVID
máj.
11
2020

Társadalmi félelem kontra Társadalmi bizalom (avagy a németek viszonya a vírushoz)

“Ha a  politikai hatalom a lazításkor nem mer bízni ugyanabban a társadalomban, amely a szigorítások során bizonyította fegyelmezettségét,  akkor azzal lerombolhatja a  kölcsönös bizalom légkörét.”
Ezt mondja egyebek között az egyik legtekintélyesebb európai közvéleménykutató központnak számító németországi Allensbach Intézet főigazgatója, Renate Köcher. Tudományos alapon állítja, hogy a német társadalom egyelőre messzemenően támogatja a vírus visszaszorítását célzó minden eddigi intézkedést. Az emberek túlnyomó része minden téren nagy önfegyelmet tanúsított, bizalmuk nagyon erős  Angela Merkel és pártja iránt, a jobboldali radikálisok komoly vesztésben vannak. Eközben azonban Németországban is napról-napra növekszik a lazítások ütemével és a potenciális gazdasági veszélyek miatt elégedetlenkedők száma. Ilyen tendenciák mentén a politikai hatalomnak nem szabad elvesztenie bizalmát a társadalom felnőtt voltát illetően.

Zentai Péter: Alátámasztják-e friss felméréseik, hogy a német lakosság egyre nagyobb hányada veszíti el türelmét, fordul visszájára  a szövetségi kormány vírus-válság kezelési metódusát heteken át erősen támogató hangulat?

Renate Köcher: Nem támasztják alá. Hangulatváltozásra utaló jelekről nem tudok beszámolni. Mondom ezt annak dacára, hogy az utóbbi hetekben végzett kutatásaink kevésbé nevezhetőek alaposnak, mint a korábbi időkben. A továbbra is zajló  telefonos és online közvéleménykutatások mégis egyértelműen jelzik, hogy a németországi polgárok erős többsége  – életkortól, nemtől, születési helytől, származástól függetlenül – helyesli a kormányzati politikát valamint, hogy a kancellárasszony és pártjának népszerűsége csúcson van.

És hogy állnak az úgynevezett szélsőséges pártok? Különösképpen érdekes lehet, miként ítéli meg mostanság a közvélemény a radikálisan jobboldalinak számító AfD-t?

A radikális erők komoly veszteségeket szenvednek a járvány kitörése óta. Az utóbbi évek leggyengébb népszerűségi mutatóit látjuk velük kapcsolatban.

Pedig a friss képek, híradófilmek, riportok – számomra – egyre inkább az elkeseredés fokozódását tükrözik. Ahogy az Egyesült Államokban, úgy a németországi városokban is dühkitörésekbe torkollanak a demonstrációk. A vírusproblematikával foglalkozó újságcikkek alatt közreadott kommentek hangja, nyelvezete egyre szélsőségesebb…

Kétségtelenül növekszik az egzisztenciájukat, megélhetésüket egyre sötétebben látók száma. Várhatóan ez a tendencia országos méretekben erősödni fog. A megkérdezettek nagy többségét foglalkoztatja, körükben aggodalmat jelentenek a vírus okozta leállás várható gazdasági, pénzügyi következményei, és kétségtelenül szélesedőben van – meghatározóan a nagyvárosokban – egyfajta társadalmi ellenállás a járványszakértők és a politikusok úgymond összjátéka ellen.

Politikai egységbe is tudnának esetleg tömörülni a szkeptikusok, a vírus ügy hivatalos kezelésében valamiféle nemzetközi diktatorikus összeesküvést sejtő lázadók?

Legyen szó bármilyen nagy társadalmi kihívásról, például annak idején a migrációs krízisről, korábban a pénzügyi világválságról, mindenütt: Amerikában, Európában, Ázsiában és persze Németországban is óhatatlanul gomba módra születnek összeesküvés-elméletek. A válságok adott szakaszában mindig is a türelem az, ami hirtelen kezd erőteljesen fogyatkozni. De a dühös türelmetlenség az utóbbi évtizedek minden emlékezetes válságszituációjában korlátozottnak bizonyult. A mostani helyzetben ráadásul azért is kevésbé „kitörés” – veszélyes, mert míg a vírus mindenáron való, szigorú eszközökkel vívott visszaszorítását széles társadalmi egység támogatja, addig a gyors, azonnali „nyitás” pártolói kaotikus képet mutatnak: szélsőjobboldaliak, szélsőbaloldaliak, ultraliberálisok, zöld pártiak, futball-suhancok és magasan képzett baloldali értelmiségiek egyaránt vannak köztük, semmiben sem tudnak szót érteni egymással.

Áprilisban még nem érdekelték a közvéleményt olyan kérdések, mint hogy „mi lesz karantén, kijárási tilalom, a szinte teljes gazdasági-zárlat következménye”?  vagy hogy „mi lesz a munkahelyemmel, miként fogom eltartani a családomat?”

Ezek a kérdések két-három héttel ezelőtt nem szerepeltek a közgondolkodás centrumában. A potenciális gazdasági összefüggéseket feszegető német polgárok száma akkor még nem volt jelentősnek mondható. Gondolkodásuk, töprengéseik tárgyát meghatározóan uralták olyan gondolatok, hogy „miként segíthetek szüleimen, az idősebb hozzátartozóimon, miként lesznek meg, ha egyedül kell bezártan élniük?”

Annál is inkább foglalkoztatta a közvéleményt az idősek sorsa, minthogy ez egy eleve öregedő társadalom, ahol a hatvan-hetven-nyolcvan évesek a lakosság jelentős hányadát képviselik. Három héttel ezelőtt ugyanakkor a jelenlegihez képest nagyobb arányban foglalkoztatta az embereket, hogy nem fogják-e ők maguk is elkapni a vírust….

Ez utóbbi, tehát saját egészségük ügye, vajon miért nem érdekli őket most már annyira?

Vélhetőleg azért, mert az időközben összegyűjtött tapasztalataik, főként a médiából szerzett ismereteik e tekintetben lenyugtatták a fiatalabbakat, az egészségeseket. Tudniillik uralkodóvá vált a nézet, hogy a vírus sokkalta inkább az eleve beteg és nagyon idősek között számít halálosnak.

Nem az derül ki lassan, hogy a vírusról, a járványról és az azokra adandó válaszokról  való közgondolkodást meghatározóan a média alakítja?  Ha én azt látom a híradókban, hogy német vagy amerikai városok utcáin durva jelszavakat skandálva, a nyugati demokratikus rendszert és annak képviselőit  – a vírus okán –  alázó plakátokkal vonulnak végig önmagukból kivetkőző apák, anyák, karjukban  gyermekeikkel, akkor abból arra következtetek, hogy „elszakadt a cérna”: a társadalomnak elege volt mindenből, amit eddig csináltak az úgymond „hatalmasok” a vírus ügyben. 

A német média végig sokoldalúan tárgyalta  a problematikát, felméréseink nem mutatnak a fővonalbeli híradókkal, újságokkal, internetes site-okkal szembeni elégedetlenséget. Az általunk ismert, feltárt jelek alapján csak ismételni tudom: a társadalom dühös, szélsőségesen elégedetlen hányada – függetlenül attól, hogy a média nagyon helyesen az ő demonstrációkról is részletesen beszámol – egyelőre kicsiny kisebbséget alkot.

A többség Ön szerint nem veszít a türelméből? Nincs is ilyen veszély?

A veszély természetesen fennáll. Friss kutatásaink azt  jelzik, hogy nagyon sokan „unják már”,  hogy a sajtót rendkívüli mértékben uralja a vírus ügy. De– ahogy két  héttel ezelőtt erre vonatkozóan tudományos igénnyel tudtunk róla számot adni – a németországi polgárok legalább kétharmada nem izgul sem a személyes egzisztenciájának, sem a társadalom stabilitásának esetleges veszélybe sodródása miatt. A járvány indulásakor ugyanis  tisztázódott, hogy az állam, a szövetségi és a tartományi kormányok, a jegybank és az európai intézmények lényegében kárpótolják az elesett helyzetbe kerülőket, a későbbiekben sem hagyják cserben sem a köz-, sem a nagy ipari és szolgáltató vállalatok alkalmazottait. A nyugdíjasok fejében meg sem kellett, hogy forduljon,  hogy anyagi, megélhetési problémáik lehetnek  a vírust követő nemzetgazdasági visszaesés közepette. Erről egyértelmű biztosítékokat kapott minden érintett. Arról eközben nyílt viták zajlanak – éppenséggel a média közvetítésével, mindenki számára követhetően – hogy miként és kik tudnak segíteni az önfoglalkoztatókon, a kisvállalkozókon, a turizmusból élőkön. Ez nyilván tompítja az elégedetlenség mélyülésének folyamatát.

Mindazonáltal ténylegesen feltételezhető, hogy napról-napra szélesedik a zárolások feloldásának ütemét – különböző okokból, vagy pro-vagy kontra – kifogásolók száma Németországban is. A „nyitás” minden kétséget kizáróan sokkal bonyolultabb probléma, mint amilyen a „lezárás” elrendelése volt.

Látszik, hogy a most kezdődött fokozatos lazítási időszakot sokasodó konfliktusok övezik az egyes tartományi kormányzatok, a különböző politikai erők és a gazdaságilag, egzisztenciálisan  különbözőképpen érintett rétegek között. A közvéleményben nyilvánvalóan növekedni fog az elégedetlenkedők aránya, de ők nem homogén részt alkotnak a társadalmon belül, hanem egymástól teljesen eltérő gondolkodású, indíttatású csoportok együtteséről van szó.

A szövetségi kormány illetve a tartományok vezetői között tehát nincs összhang sem a lazítások tartalmát, sem pedig időbeli ütemezését illetően. A kancellár és a belügyminiszter erősen tart attól, hogy amint beindul a liberalizálás,  a tömegek kiözönlenek, elárasztják a szórakozóhelyeket, az utcákat, a bevásárlóközpontokat, és aztán egyhamar mindent vissza kellhet csinálni, mert a vírus a tömegkörnyezetben „érzi jól magát”.

Beláthatatlan társadalmi-gazdasági drámát jelentene, ha mindent vissza kellene csinálni. A  német társadalom azonban  rendkívüli fegyelmet tanúsított a korlátozások kapcsán, példaszerűen együttműködött a hatóságokkal, nagyon gyorsan alkalmazkodott a szabályokhoz. Az egyes emberek józan esze és a közpolitika üzenetei ugyanabba az irányba mutattak, közben erősnek mutatkozott az egymás iránti szolidaritás is.

Ezek alapján a  politika – a politikai hatalom gyakorlói – nyugodt szívvel levonhatják azt a tanulságot, hogy az emberek milliói „nem hülyék”, nem kisdedek, hanem felnőtt, értelmes gondolkodó lények. Olyanok, akik  pillanatok alatt dolgozták fel magukban,  miért helyesek az egymástól való fizikai távolságtartásra, a maszkviselésre, a higiéniai fegyelmezettségre intő orvosi és hatósági tanácsok illetve rendeletek. Ez a fajta „rezsim” szabályosan  belevésődött ilyen rövid idő alatt a társadalomba. Tehát: értelmetlen a félelem attól, hogy az emberek majd visszaélnek a lazításokkal,  hogy egymást taposva tódulnak egyből az  áruházakba, a  mozikba, a közterekre.

Ha a politikai hatalom a lazításkor nem mer bízni ugyanabban a társadalomban, amely a szigorítások során bizonyította fegyelmezettségét,  akkor azzal lerombolhatja a felépített kölcsönös bizalom légkörét.

Ha az emberek a mostani szakaszban felülről, hatalmi szóval irányítottnak fogják érezni magukat, akkor a félelem, a pánik lesz úrrá  a társadalmon és a legrosszabb, legpesszimistább  gazdasági és politikai szcenáriók valósulnak meg.